A másik gitáros (második rész: modulációs effektek)
A modulációs effektek minden pedálbuzi szemeinek fényei. Ezek nemcsak laikusok számára is egyértelműen gazdagítják a hangzást, de szélsőséges beállítások segítségével egészen gyermeteg játékokra is alkalmasak. Egyszer Puchner Laci nagymamájának panellakásban baromkodtunk a pedálokkall, úgy este tíz óra és emelet magasságában. Laci nagyon büszke volt az új szerzeményre, egy pitch shifterre, amivel a gitárjából olyan templomi orgonahangokat csalt elő, ami Varnus Xavért is zavarba hozta volna. A botfülű felső szomszéd azonban a jogos elsimerés helyett ingerült radiátorkopogtatással válaszolt. Ma is előttem van Laci eltorzult arca, amint kitépi a pedálból a jacket, egy mikrofont dug a helyére, majd a pitch shifter minden potiját csutkára hajtva szorgitörp hangján üvölti a kelenföldi éjszakéba "Én meg egész nap hallgatom a kutyádat, KÖCSÖG!"
A pedálsort egy vintage
Ibanez VH-10 nyitja, melynek különlegessége, hogy ilyet használt szinte minden korábbi gitártársam, először a fent nevezett Puchner Laci (Mono ), aki "makikaki" néven emlegette az effektust, majd Mohr Ricsi (Mokka) mellett John Frusciante is, Flea gitártársa, de ez egy másik ízeltlábú basszer, Bogár szívességéből gazdagítja ideiglenesen arzenálomat.
A VH-10 nem egy közönséges, barátságos hápogó,nem véletlenül John favoritja, mert éles, rikácsoló hangját mintha direkt funky metálra optimalizálták volna. Érdekessége még, hogy a legtöbb hápogóval ellentétben ez nemhogy elszívná, de kiemeli a hangerőt, így az utóbbi időben főleg szólókban használom, a közönséges diszkóvartyogást Géza Dunlop Cry-Babyje biztsoítja. A Jóbarát, a Little Wing, esetleg az Almodovar szólóiban használom, leginkább a hátsó (mély) traktusból enyhén kimozdítva, annak érdekében, hogy ne süketítse meg a húsgyári denevéreket.
Első és legkedvesebb effektem a Twin Peaksből ismert,
Danelectro-DJ-5 típusú "tuna melt" fantázianevet is viselő mini tremolo pedál. Nemcsak azért szeretem, mert nagyon olcsón jutottam hozzá, de az excentrikus külső és a silány minőségű anyagok dacára tényleg jó hangja van, én legalábbis eddig ennél jobb tremolót nem találtam. pedig kipróbáltam egy párat, alaposan körülnéztem.
A tuna melt egyébként egy szendvics, mely kedvenc fogásom volt egykori munkahelyem, az East-West Business Center tetején azóta megszűnt New York Bagelben.
Mindig lesznek, akik "bársonyos csöves hangú" méregdrága tremolókról áradoznak, de szerintem nem érdemes komolyabb követelményeket támasztani, minthogy zajmentesen és hangerő veszteség nélkül, kontrollálható mértékben és tempóban tekergesse a volumét, és ez az apró és tetszetős kis játékszer ennek maradéktalanul megfelel. Egyetlen problémám vele, hogy a kis mérete dacára jelentős mennyiségű elemet zabál, ezért csak hálózatról érdemes használni, másrészt a törékeny fröccsöntött konstrukció okán nem merek rálépni, így az erősítő tetején trónol, így csak kézzel lehet működtetni. Ennek ellenére csak akkor válnék meg tőle, ha egy olyan erősítőhöz jutnék, amelynek fedélzeti eleme a tromoló, amit az olvasztott sajtos tonhalas elhelyezése és hangja így is kiválóan szimulál. tremolót az ahmatovában, a diplomata bluesban és néhány további, Viktor által "cukrászdai" gyűjtőnéven öszefoglalt dalban használom. A cukrászdai dalok hangzását egyébként nagy mértékben a Buena Vista Social Club-ból ismert nyugdíjas gitáros, Manuel Galbán hangzásvilága ihlette.
Katica kegyelméből Első Phaserem mindenképp említést érdemel, akkor is ha viszonylag keveset használom (azaz gyakorlásra, otthon) Az
Ibanez PT-9 a TS-9 (ld alább) tesója,
és kortársa, mert szintén ezüstcimkés reissueról van szó. A Harmony Centralom (Bitter szerint szobagitárosok gyülekezete) elég szélsőséges véleményeket lehet róla olvasni, sokak szerint ez a világ valaha volt legjob phasere, mások alig észrevehető színezetről és szerény eszköztárról keseregnek. Egyik sem igaz, énszerintem ez pont tudja azt a funkcionalitást, amit egy phasernek kell, nem különösebben jól, nem is rosszul - kicsit jellegtelenül- emellett rendelkezik némi extrákkal, amelyek megnövelik a használhatóságát. Az egyik ilyen, hogy a világ összes phaserével ellentében, ez kiemeli a hangerőt, így háttér bugyborékolás mellett különösen jól használható torzitott szólók felhangjainak dúsítására. Emellett egyáltalán nem nagy baj az, hogy a klasszikus phaserek (MXR, smallstone) néhány bedrótozott jellegzetesen hantározott hullámformája helyett viszonylag finomabb beállíások is elérhetők. Ökörködésnél az ember könnyen kihajtja a potikat, valami határozottabb effekt reményében, de a gyakorlatban, dinamikusabb játék mellett ezek a finomabb beállítások jobban használhatóak. A "feedback" kontroll szintén nem gyakori a phasereken, de előfordul. A gluggyogó alaphnagot követő jellegzetes, hullámzóan fütyülő felhang erőssége állítható vele, a nagyob
b tudományos fantasztikus hatás érdekében. A feedbacket csak a csillogó kutyában használom, emelett a vakszerencse a kezembe juttatott egy eredeti, vintage
Electroharmix EH-4800 Smallstone phasert, amely lassanként kiszorítja az ibanezt, amelyet a nagyobb színharmonia érdekében a tubescreamerrel, a Smallstonet pedig a Bluesbreakerrel dúsítom.Sohasem hittem benne, hogy a vintage effektek jobbak, mint az újak.Ha egy cseppet is hiszünk a technológia fejlődésben, könnyen belátható, hogy ezeknek rosszabbnak kellene lenniük. Egyébként is mit jelenthet a jóság egy bugyborékoló hang esetén? Akit érdekel ez a kérdés, kielégítő magyarázatra tehet szert, ha meghallgatja az itt említett két phasert egymás után. Mí az az Ibaneznek kétségkívül olyan hangja van, mint egy phasernek, szabályozhatóan kicsit vagy nagyon olyan, addig a Smallstone-ból meleg, öblös, és természetes, kiszámíthatatlanul pulzáló, forró lávát idéző hang ömlik elő, ait nem is nagyon lehet kontrollálni. A gomb forgatásával mindig egy kicsit más lesz, a "color" kapcsoló jelentősen megváltoztatja a hangot, de hogy hogyan, azt talán valóban csak színekkel érzékeltethető. Color 1 a mély narancsárga és bíborvörös árnyalatokat úsztet egybe, míg color 2 egy hidegebb és kontrssztosabb kékből lilába úszik át. Néha úgy érzem, nagy szerencse, hogy ezt nem olvassák elmeorvosok (sem).
A phasert több dalban, a balladákban általában némi delay kiséretében (szemét, little wing, újabban diplomata) , rockerekben( a hét, a sátán füreden) torzítóval, míg az egzotikus hajékonyban delayel ÉS torzítóval használom. Jé, majdnem minden dalban van phaser. Tisztára mintha a hetvenes években élnénk. (ajánlott irodalom: Rolling Stones: az egész Some Girls, vagy J.J. Cale: Sensitive Kind, Closer to you. Megemlítem, hogy phasert elsőként a Sátán Füredenben használtam, azzal a céllal, hogy Szörényi hangzását rekonstruáljam. Később, amikor volt szerencsém a Kisstadion beli koncertjük előtti próbán részt venni, rájöttem, hogy Szörényi semmi más effektet nem használ, mint a Roland Jazz Chorus erősítő fedélzeti chorusát, és időnként egy Cry Babyt.
A Smallstone után jöjjön egy másik EHX termék, legújabb szerzeményem, a talányos nevű Doctor-Q (courtesy of Katica). A doki az első enevelope followerek, más néven auto-wah pedálok közül való, azt tudja,
hogy nem kell taposni semmit, a pengetés erőssége szabályozza a hápogás frekvenciáját. Erősebb pengetésnél éles torokhangokat hallat, halkabban pedig gyomorból küldi a mélyeket. Wah pedálokkal, általában kétkezi rockmunkások taposnak fáradhatatlanul, míg az envelope follower a laza mozgású, unott képű, jerseygarbós funkerek elmaradhatatlan társa. Nehezen tudnék konkrét példákat sorolni, de szinte biztos vagyok benne, hogy a korszak számos méltán feledésbe merült vizuális szemete melett egy ilyen vartyogott a
San Francisco utcáin sorozat főcímében is. Mielőtt bárki kérdezné, egyetlen dal miatt csaptam le rá, Michale Douglas egykori csataterétől ne is olyan messze, éppen Californiában, amelynek a címe Édes az eper, bár mostanában kicsit megkeseredett.
A visszhang az effektek királynője: ha nem találták volna fel a pitch shiftert és a hupikék törpikéket, ma is boldogan visszhangoznánk a hungarista blogger kollegám által ellopott koponyájú sakkozó szavait: k
edvesss elvtársak-sakk-sakk-sakk-matt....A magmafajta a visszhanggal egy feledésbe merült Tihanyi élmény után évekkel, közvetlenül digitális, hossazn tartó és repeptitív formában találkozott először, naná hogy Puchner Laci nagymamájánál. Akkor volt divat a soft-rocknak nevezett irányzat, ami digitális visszhnag nélkül valószínűleg meg sem született volna. A hosszú lecsengésű, repetiív digoitális visszhang sehol sem annyira adekvát, mint egy kihalt kőbányában lenyugvó nap sugára által borzolt szőrös mellkassal elkövetett kemény, de érzelmes gitárszóló végén, közben, de túlzásba vitel esetén olyan hatást keltve, mintha már előtte. Pedig ennek is csak az a titka, mint bármi másnak: nem kell túlzásba vinni. A legjobb, ha egyenesen analog delayjel kezdünk, csak ennek az a baja, hogy most divatos és ezért qrva drága, másrészt korlátozott a késleltetési idő. Megmondom az őszintét, mi bajom lehet belőle: igazi analog delayt még csak lemezen hallottam, pl a Rolling Stones Tatoo You albumán dögivel, vagy az erre erősen hajazó "Laugh I nearly die" rifffjében. ennyiből megitélve az analog delaynek olyan hangja van, hogy a megpengetett alaphangot rövid időn belül egy hasonló, lehetőleg halkabb és kevés számú hasonló követi, úgy, mintha a tihanyi visszhang dombon gitároznánk 1976-ban, amikor az még igazoltan működött. A másolatok hangerejét és az ismétlések számát kicsire állítva pontosan ezt tudja az
Ibanez DL-10 ez a korai digitális delay is, mely jó referenciákkal rendelkezik ezen a téren. Amennyiben ennél fejlettebb delayünk van, érdemes a késleltetési időt is redukálni, itt ez nem szükséges, mert annak maximális beállítása sem nagy. Kíséretre többynire phaserrel együtt használom, ettől csinlingelősebb, fátyolosabb hangzást kapok (pl Szemét, Little wing) míg szólóban némi kopresszorral megerősítve nagyobb hangsúlyt ad a a kezdőhangoknak (pl a Sátán Füreden, Hajlékony).
