"Én már nem muzsikálok, csak egy jelet adok a gépnek" -Quimby

a másik gitáros (első rész: dinamikai effektek)

Aki Jimi Henderixnek Roger Mayer, Lou Reednek Pete Cornish, az nekem Katica és a férje, Zsolt, azaz tőlük származnak azok a kütyük, amiket a koncerteken a gitárom és az erősítő közé kötve taposok. Valójában az említett sikeres kollegáktól eltérően ezeket előzetesen én válsaztom ki ebayen, mielőtt Zsolt bőröndjében az újvilágból a régibe érkeznének, de a párhuzam ezen kívül egyáltalán nem túlzó. Zsolt már több kiló, számára és a vámosok számára ismeretlen funkciójú vasat hazacipelt, amire Roger Mayer sohasem lett volna hajlandó, akkor sem, ha tudja milyen sokra viszi Jimi.

Jiminek is megvoltak a segítői nyilván, de nem hiszem, hogy valaha is olyan kemény helyzetbe kerültek volna, mint amikor a "compressor-sustainer" feliratú roszdás, nehéz vaskockát az éber biztonságiak detonátornak vélték. A rettenetet keltő doboz előkerült végül, és alapjában véve valóban detonátronak, azaz szólókiemelésre használom. Különlegessége, hogy valószínűleg a Fender egyetlen olyan fennmaradt kompresszora, amely nem tűnt el a világ valamelyik repülőterén. Emellett ritkán egy szintén vintage

Yamaha CO-1 kompresszort is használok, ennek szép hangja van de sajnos kompresszortól szokatlan módon zabálja az elemet. Másik hibája, hogy susteinerként a fendertől eltérően igazán nem használható, inkább a countryhoz vagy a rockabillyhez nélkülözhetetlen határozott, pengő kezdőhangok hangsúlyozása az erőssége, ezek a hangok viszont sajnos a Védett Férfiak zenéjében egyelőre határozottan nélkülözhetőek, így e rtika, műszakilag és használhatóság szempontjából is igényes darab, elsősorban a könyvespolc dísze marad.


Nagyteljesítményű csövek híján gondoskodnom kell arról is, hogy dinamikusabb játék esetében a túlvezérlésből adódó kellemes, bizsergetően meleg hangokat produkálja az erősítőm.
Erre a célra eddig nem találtam jobbat, mint a Marshall Blues Breaker pedálját (nem taiwani, az eredeti angol). A Stoned gitárosának bigyói között láttam ilyet, kipóbáltam, megtetszett, és én is kerestem magamnak egyet. Nem bántam meg, a bluesokon kívül minden olyan dalban ezt használom, ahol a tisztánál kicsit karcosabb, erőteljesebb hangot szeretnék további effektekkel dúsítani, pl phaserrel a hétben vagy a tremoloval a diplomata bluesban.

Egyetlen hibája, hogy annyira sima, kellemes hangja van, hogy néha már ki sem akarom kapcsolni, vagy szeretnék valami ércesebbet hallani. Na ilyenkor ugrásra kész az

Ibanez Tubescreamer 9, ami viszont már ismét Katica érdeme. Nehezen barátkoztam meg ezzel a pedállal, ami szobagitáros sznobok és fotelrockerek vitrinjének díszhelyén szerepel, különösen, ha feketecimkés, és nem siralmas ezüstcimkés reissue, mint az enyém. Valójában a TS-9 is ócskavas az egyetlen eredeti TS-808-hoz képest, de vannak olyan igénytelen gitárosok, mint a néhai Steve Ray Vaughan aki a TS-10-et sem rejti véka alá. Steve okai számomra ismeretlenek, de a Diniét kipróbáltam, és úgy találtam, hogy tök ugyanúgy szól, mint az én TS-9-em (sőt, khm, talán valamivel jobban, de persze ez hülyeség, nem lehet) ezért a magyar Keeleyhez, a moddoló mágus Eldzsihez fordultam segítségért. Eldzsi keményen dolgozott a projekten, egyebek mellett a vezérlő chipet kicserélte egy másikra, így a specifikáció már hajszálra ugyanaz, mint a legendás TS-808-én, nem mellesleg, fotlrockerek számára világos, hogy ez más lett, mint volt, mert a korábbi piros helyett a led kéken pislákol a sötétben, ahogy a képen is látható. Emellett a Eldszi kezelése óta tisztább, melegebb hangot produkál, finomabb állítási lehetőséggel a kisebb torzítású tartományban. A legnagyobb előnye ennek a pedálnak, hogy határozott, erőteljes effektet biztosít, miközben az eredeti gitárhang dinamikáját és színezetét megtartja. Szemben a bluesbreakerrel, ami egy finom, csöves jelleget ad az alaphanghoz, a tubescremer azt változatlanul hagyja, és miközben egy durva, de transzparnes textúrát pakol rá, megtartja annak dinamikáját.

Valójában most kezdek rákapni eennek a dinamikának az ízére: olyan, mintha egy túlvezérelt akusztikus gitáron játszanék. Az újabb dalokban, mint az apának jó, almodovar, vagy az esemény után, kizárólag a tubescreamert használom.

Garázsmenet VI. - Korabeli beszámoló egy zenés irodalmi estről

"I watched your vision forming carried away by a moonlight shadow" Mike Oldfield

A Bárka Színház az Üllői úttól nem messze, a volt Ludovika katonai akadémia vívótermében üzemelt. Itt gyakorolt a század elején minden fiatal katonatiszt, aki később valamelyik háborúban elpusztult.

Május elején néhány fiatal író, Benedek Szabolcs, Ménesi Attila, és Andrea, akinek a vezetéknevére nem emlékszem, felolvasóestet tartott. Szabolccsal ismertük egymást a középiskolából (addigi életemet első regénye egyik kitalált szereplőjéről mintáztam) az az ötlete támadt, hogy megtámogatja zenei törekvéseimet azzal, hogy mi helyettesítsük a kortárs író, Hazai Attila ilyenkor használatos zenekarát, a Pepsi Érzést. (Hazai 2012-ben fiatalon, tragikus körülmények között elhunyt)

Elsőként Laci és én értünk a helyszínre. Laci éppen aznap állam (egyház) vizsgázott le teológiából sikerrel, ezért nem győzte fogadni a gratulációkat. Belépve a színházba egy büfészerűségben találtuk magunkat. Meglepődtünk, hogy itt fogunk játszani. Egy valódi színházra számítottunk kimondatlanul, súgólyukkal és függönnyel. Ehelyett egy félhomályos presszóban találtuk magunkat, ahol már ott üldögéltek az írók. Ismerkedtünk, heherésztünk, de nem sikerült feloldódni, a két csoport másképpen képzelte el a másikat. Szabolcs rózsaszínű zakóban volt, ami nem tett jó benyomást a rockerekre. Ménesi Attila első kérdése ez volt: Hoztatok füvet srácok? Szégyenünkre nem hoztunk füvet.

Hamarosan megérkezett Bogár és Roland is. Elkezdtük összerakni a cuccot, a Géza nevű technikus segítségével Közben megérkezett dobosunk, Viktor is, szokás szerint Pearl-dobokat reklámozó pólóban. Egy idősebb „Nagy generációs” fazon megkérte Viktort, hagy próbálja ki a dobokat, amit ő nagyon különös módon megengedett neki.

Ekkor már igen éhes voltam, és szóltam Bogáréknak, hogy menjünk már el kajálni, de nem jöttek, más dolguk volt. Aztán már jöttek volna, de közben elkezdtünk Rolanddal hangolni. Roland helyettesítette Lacit a számok felében, valamint beugrott még hozzánk gyerekkori zenészpajtásom Kaszi, aki Viktort cserélte le négy számban. A sztárparádét friss szerzeményünk, az ausztrál lány, Marie Hill koronázta meg. Marie a Moonlight Shadow és a Parting Song (egy ausztrál specialitás) mellett a Mono legnagyobb slágereinek angol fordítását készült elénekelni a bandával, amely így már a nemzetközi színtér felé is kacsintgathatott.

Szokás szerint az utolsó pillanatra hagytuk a dalsorrend összeállítását. Mivel nem volt semmi írószerszámunk, ki mástól kérhettünk volna, mint az íróktól, de papírjuk nekik sem volt. Megrökönyödve kérdeztem Andreát: mi történik, ha egyszer csak jön az ihlet, mondjuk a metrón, és pont nincs papírja? Andrea így felelt: „Jó kérdés, ma a metrón jutott eszembe egy vers, meg kellett jegyeznem” És elszavalta a verset. Megilletődve hallgattuk.

Elindultam az Üllői úton, és találtam egy étteremnek látszó helyet. Az ajtóban egy táblára krétával ki volt írva bableves 500 Ft. Lementem a pincébe. Odalent családias volt a hangulat , csak két asztalnál ültek tízen-tízen, romák. Mivel mindenki felkapta a fejét amikor beléptem, visszafordulni már nem lehetett. Gondoltam semmi baj, nem fognak megkéselni, odamentem a szintén roma csaposhoz

–Mit lehet itt enni –kérdeztem kedvesen mosolyogva, közben Terence Hillre igyekeztem gondolni
–Már nincs konyha, semmit-felelte.
–Miért? Hiszen még csak nyolc óra van!?
–Testvérem,, itt már évek óta nincs konyha.

Mikor visszaértem a színházba, már ment a felolvasás, és elég sokan voltak, de nem láttam senki ismerőst. Ott volt Viktor leendő volt felesége, Juli, valamint az öccse Gergő, azon kívül senki. Bementem a terembe és hallgattam egy darabig az előadást. Éppen valami verekedésről volt szó, egész érdekes sztori volt. Később tudtam meg Kaszitól, hogy Szabolcs novellája volt, ami egy megtörtént eseményt dolgoz fel : D. Tóth Csaba műkedvelő festő verekedett össze valakivel. Patak vér folyt. Kifelé menet találkoztam Siklósi Krisztával és Tamással. Kriszta énekesnő, galériában dolgozik, és írtunk egyszer együtt egy számot. Ma este nagyon jól nézett ki, valószínűleg mert ő is azt hitte, hogy színházba mennek. (üzenet a jövőből: 2010: Kriszta Bogár három gyermekének anyja!:)).

Tamás fogtechnikus, Műegyetemre járt ő is, de aztán idejében otthagyta, amiért nagyra tartom. Emellett indusztriális zenét játszik, számítógépes kavarással csinált egy cd-t. Tamás szomorúan mondja, hogy elküldte a Wantednak a cd jét, de helyette a Műszaki Hiba demojával foglalkoztak inkább. Kriszta pár éve szerepelt egy holland válogatáslemezen, de az ő zenekarával sem történik semmi mostanság, a tagok nagy linkek lehetnek, akárcsak mi magunk. Ott volt Hódi Szabolcs is gyerekkori barátnőjével, Gabival, kicsit meghízott (Szabolcs, és nem Gabi!), de jól nézett ki, és megint megnevettetett mindenkit a kórházi történeteivel. Szabolcs betegsége ugyanaz, mint Antall Józsefé volt, mondjuk ki: egyfajta rákja van, de szerencsére ő nagyon bizakodó: mint mesélte, Antall halála óta sokat megtudott az orvostudomány erről a betegségről. Viccelődve meséli, hogy lényegében lemondtak róla, ami őt hallgatva tényleg képtelenségnek tűnik. (Halló itt 2010: Szabolcs él és virul, négy gyermekük van Gabival. Ne mondja senki sem, hogy csupa szar hírem van...)

Ekkor már Marie is előkerült, néhány ausztrállal, Carolynnal és egy amerikai lánnyal akit fura módon Tatjánának hívtak, valszeg nem a hidegháború idején kapta ezt a nevet.

-Nini, csak nem te is a Bogár koncertjére jöttél?–kérdezte Kis Zoli, egykori csoporttársam. No comment.

Mindenki kérdezgette, hogy mikor kezdünk már el játszani, mert elmegy az utolsó busz, de az irodalmárok képtelenek voltak abbahagyni a felolvasást. Végül tíz körül kezdtünk, elég sokan el is mentek addigra. Marie eleinte ideges volt, de a végére belejött a dologba. A Cramberries énekesnőjéhez hasonlóan remegett a hangja, de a közönségnek így is nagyon tetszett, sőt azt hitték, direkt csinálja.

Bogár szokás szerint formáján felül játszott, csak nagyon visszafogta magát. Nem énekelt (igaz erre mi kértük legutóbb) nem beszélt, és szinte végigülte a koncertet, ami engem nem zavart, de később többen is szóvá tették. Laci Rolanddal váltakozva elég jól szerepelt, bár én nem nagyon hallottam egyikőjüket sem.

Roland nagyot domborított a spanyol és a blues számokban. A dobosoknak nem tett jót a cserélgetés, mindketten elég halványak voltak, különösen Kaszi, akinek nem volt ideje belejönni a négy szám alatt. Viktor azzal együtt nem nagyon hibázott, és pontosabb volt mint máskor.
Ami engem illet, bár többször is elfelejtettem a szöveget, nem énekeltem rosszul. A spanyol szám különösen jól sikerült. Bár elég gyengén gitároztam, de vegyétek figyelembe, hogy a showmani teendőket is én láttam el. Mindent egybevetve ez volt talán a Monó pályafutásának legjobban sikerült és leghosszabb koncertje, főleg Rolandnak, Marie-nek, és a kibővült repertoárnak köszönhetően. Tizennyolcan tartottak ki a végéig, köztük Szabolcs, Gabi, valamint alkalmi managgerünk, Benedek Szabolcs és első felesége, Timi. Amúgy mindenkinek nagyon tetszett Marie, az új szerzemény.

Néhány észrevétel a közönség soraiból:

„Azt mondtam a barátaimnak, gyertek el, a zenekar elég szar, de Bogár is játszik benne. Hát jól leszidtak utólag, hogy nem is volt olyan rossz, értitek?” –D. Tamásné Móni, háztartásbeli.

„Az angol szövegektől nem lett jobb, de rosszzabb sem, teljesen új dimenzióba került az egész!” –K. Tamás, zenész, fogtechnikus.

„A napóleon és a spanyol szám nekem mindig is tetszett, de volt egy szám amit nagyon elhúztatok asszem a kikelet, volt egy másik amiben túl sok rész volt (perselymalac, a szerk. ) azok nem tetszettek. Az ausztrál szám? Na, az nem tetszett.”–S. Krisztina, virágkötő.

„Nagyon jó volt az új csaj, érdekes volt ahogy a hangját rezegtette, titeket nem idegesített hogy a sok bunkó meg beszélgetett hátul? Nem is gondoltam hogy a Moonlight Shadowt is el tudjátok játszani!”–H. Szabolcs, statikus

„Jó ez a Monó, csak éppen semmi különös. Valami hiányzik belőle!” –B. Szabolcs, közgazdász, író

„Még a Santanat nyomjátok el srácok”–ismeretlen negyvenes dobos, tacskótulajdonos

A koncert után még jó darabig ott maradtunk iszogattunk amíg a Viktor cimborája ki nem dobolta magát teljesen. A csapos, a Géza, és a dobos fazon is elégedett volt a koncerttel. Bogárral és Lacival hazavittük a cuccot, majd újra összegyűltünk a Süss Fel Nap nevű helyen. Ez egy elég ócska hely, sok füsttel és szar zenével, drága sörrel, de Viktor és Roland szeretik valamiért. Valószínűleg itt teremnek a mindenre kapható csajok.

A rövid idő alatt amíg ott voltunk, megbeszéltük a Monó együttes jövőjét. Laci világnézeti okokból (rockzene és sátánizmus összefüggései) továbbra is csak a múltban kíván részt vállalni. Bogár véleménye szerint egyáltalán nem biztos hogy szükség van-e fejlődésre, mivel az eddigi eredményeknek objektív megítélésével még adós a kritika. Ebben talán igaza volt, de nem tudott tovább koncentrálni a témára, mert feltűnt a színen egy szőke lány (mint később megtudtam Bogár kvázi barátnője, Edina) egy másik fickó társaságában.

Viktor szerint a legnagyobb probléma a felállással van, ezért azonnal felajánlotta a lemondását, és hogy előtte még kirúg mindenkit, de végül is csak egy kisgazda képviselőjelöltet fosztott meg a szélesebb publicitástól, már az utcán.

Rolandot megpróbáltam rávenni, hogy állandó tagként csatlakozzon a bandához, de csak sejtelmesen mosolygott. "Neked egy blues zenekart kéne csinálnod, András. Abban benne lennék. Te egy blues gitáros vagy". 

Nem tudtam eldönteni, hogy ezt az észrevételét kritikának, vagy dicséretnek szánta e, és hogy komolyan gondolta-e a zenekaralpítást, mindenesetre amikor Viktorral megpróbálkoztunk Roland ötletével, ő maga nem állt kötélnek.

Visszatekintve, talán Szabolcsnak volt leginkább igaza: valami tényleg hiányzott a Monóból, viszont volt benne valami, amit máshol azóta sem találok.

Garázsmenet IV. - Jóban-rosszban

"The music is over" The Doors

A múlt század utolsó évtizede azzal a kellemetlen érzéssel kezdődött, hogy az érettségivel mindennek vége - nemcsak a gyermekkornak, de a hozzá tartozó elsőszámú passziónak, a rock and rollnak is.

A csapat szétszéledt, a legtöbben egyetemre mentek, mi Attilával egy önfeledt Krakkó/Auswitz túrával "vigasztalódtunk", amely egy szobai zenélés alkalmával pattant ki Attila fejéből.

-Te, el kéne menni egyszer Krakkóba! Meg akkor már Auswitz is ott van a szomszédba!

-Mikor?

-Hát most!

-Na, nézzünk egy vonatot és menjünk!

Anyám közbevetette, hogy vonatjegyet nem lehet csak így "ukmukkfukk" venni, azt rendesen meg kell rendelni, de telefonon megtudtuk, hogy egy óra múlva indul a vonat, amely reggelre odaér. Attilának már nem volt ideje hazamenni.

-Tudsz kölcsönadni egy törülközőt?

Kérdezte még anyám ijedtségére, aki azonnal beazonosította a füstbe ment továbbtanulási terv frusztrációja által kiváltott, kései serdülőkori tudatzavart. A túrát sikeresen lezavartuk, de mire visszajöttem, már anyám elintézett egy pótfelvételit a Műegyetem Építőmérnöki Karára meg egy időpontot a serdülő pszichiátrián. A doktor nem kertelt.

-Csősz doktor vagyok, örülök, hogy megismerhetlek. Minek köszönhetem a megtisztelő látogatást?

-Hát, volt ez a pályaválasztás, ami nem igazán sikerült, és mindig is érdekelt a pszichológia... anyukám említette, hogy van ez a lehetőség, hogy a doktor úr a barátja és szívesen beszélne erről velem...

-Hm. Egészen igazából nem vagyunk barátok, de valóban anyukád kérte, hogy beszélgessek veled erről-arról...

Attila is beugrott a szociológia szakra, a zenélést kisebb intenzitással de annál nagyobb kreatív erővel folytattuk Szandaszöllősi házukban, amikor mindketten otthon voltunk. Kaszinak akkor már volt dobfelszerelése, és Nagy Zsolt a basszgitárról a gitárra váltott. Attila beszerzett valahonnan egy bolgár félakusztikus hangszert, és kikiáltotta magát basszusgitárosnak. Már senki sem gondolta komolyan, hogy ez a csapat még egyszer színpadra állhat, mégis egész jó dalokat dobtunk vagy dobtam akkor össze, Attilával a Legolandot, Zsolttal a Geometriát, amiket ma is játszom illetve néhány olyan dalt, amelyek a későbbi Mono zenekar műsorának gerincét alkották. utólag visszatekintve a legnagyobb zenei teljesítményünk Attilával Örkény István "Kereplő" c. novellájának megzenésítése volt. Maximálisan át tudtuk élni az utcán lófráló két tudálékos barát köreit a lányról, akiből hiányzik valami, de azt el kell ismerni, hogy nagyon szép. Szép volt ez a korszak, amíg Attila neki nem adta az erősítőmet esküdt ellenségemnek, akkor (az én kezdeményezésemre) vége szakadt a barátságnak, amely utólag úgy tűnt, csak nekem okozott évekig tartó problémákat.

Andras Fabian · Bakonyi kanemberek - Kereplő - Örkény István nyomán (1990)

Megkezdtem hosszú menetelésemet az egyetemen, és dalaimat (jóbarát, geometria, köszönőember...) tovább farigcsáltam az albérletek magányában. De már az évnyitón megtaláltam új zenésztársamat.

Egykedvűen bámultam magam elé a lelkes mérnökpalánták sorai között, azon tűnődve, hogy mi a szart keresek én itt, amikor a mellettem ülő komoly képű srác felém fordult és egyenesen a szemembe nézett. Az arcára volt írva, hogy az apja is itt tanult (valójában még akkor is tanított) és el van szánva rá, hogy kitüntetéssel végezze el az egyetemet (ahol diploma után pár évig tényleg itt tanított), ezért már akkor ellenszenves volt, amikor még ki sem nyitotta a száját.

-Szervusz, V. Nagy Zoli vagyok, úgy néz ki évfolyamtársak leszünk. Mit hallgatsz?

-Heló, izé...ki én? Hogyhogy?

-Láttam az előbb, hogy walkmen van a füledben!

-Ja, semmi nem ismered. A saját zenekaromat...

-Belehallgathatok?

-Végülis miért ne, tessék. De az igazat megvallva elég szar... mostmár nem ilyen zenét játszom....

A csávó feltette a fülest és komoly képpel hallgatott. Miközben tűnődtem, hogyan fogom lerázni, megnéztem jobban a göndör, szemüveges tolakodó csodabogarat, aki kifejezéstelen arccal bólogatott a Bakonyi Kanemberek koncertfelvételére, Attila éppen azt bizonygatta üvöltve, hogy nagy ívben szarik édes hazánkra, és amint lehet elhordja innen a népnemzeti gerincét. Biztos voltam benne, hogy éltében először hall ilyen zajt, nyilván Mozarton nevelkedett, amikor éppen nem matekszakkörbe járt, mindjárt udvariasan visszaadja a walkment, és otthon valahol a budai hegyekben elmeséli a szüleinek, hogy a vidékiek tényleg büdös parasztok.

Ezzel szemben a csóka levette a fülest felém fordult és átszellemült arccal annyit mondott: Bazzeg, a barátommal, Puchner Lacival mi éppen ilyen zenét akarunk játszani...

Sok minden történt a megvalósításig, de lényegében ott helyben meg lett alakulva a Mono zenekar, és egy mostanában hallgatag barátság Zolival, azaz Bogárral, aki az első találkozásunkkor belopta magát a szívembe, és az életmentő zene mellett ráadásként még egy barátot köszönhettem neki, Lacit.

Egy biztos, nélkülük nem bírtam volna ki a következő uszkve tíz évet a Műegyetemen.