A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Mono. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Mono. Összes bejegyzés megjelenítése

1999. szeptember 9., csütörtök

Garázsmenet VIII. -Mars Bar Music

When I push you're like a swinging door" Marie Hill

Mars bar music
1998-99

1998 és 2001 közti interregnumról kéne most beszámolnom - a Monó már a múlté, a majdani Mokka még nincs a láthatáron. Eseménydús időszak volt az életemben, befejeztem egy nyilvánvalóan nem az én képességeimhez szabott egyetemet, és középiskolai nagy szerelmemet hátrahagyva némi kalandozás után nekiláttam megalapozni egy akkor ígéretesnek tűnő házasságot.

Albérlőtársak és társnők, tanulmányutak és egyetemi kényszerpihenők kavarognak a fejemben, de szinte semmi maradandó zenei emlék. Pedig szinte sosem zenéltem annyira intenzíven, mint ebben az időszakban. Aki tudja, mit jelent a zenekari társkeresés kifejezés, tudja miről beszélek. Próbák bunkerekben és villákban, szépekkel és csúnyákkal, fiatalokkal és öregekkel, hangosan és halkan, trendiekkel és maradiakkal, abszolút kezdőkkel és profikkal, nagyképűekkel és szimpatikusakkal, csak az igaziakat nem találni sehol.

Ha korábban nem, addigra rá kellett volna ébrednem, miről szól számomra a zenélés: a barátságokról, és valljuk be, néha beteljesületlen, ezért igen tartós szerelmekről.

Első, képzeletbeli zenekarom a Cairo Blues Band dobosa, és képregényrajzoló társam, Lipták Laci, majd Csezó és Zelei mesterek, Nagy Zsolt és Molnár Attila nélkül alighanem egész másról szólt volna az életem, akkor és most. Öröknek hitt barátokkal zenéltem mindig, szenvedtem, amikor elveszítettem őket, és hozzájuk hasonló, meghatározó emberekkel próbáltam feltölteni az űrt – boldog voltam, ha megtaláltam őket.

98-ban ugyanarra a lakótelepre költöztem, ahol akkori lelki és zenei társaim, Bogár és Laci laktak. Bogár hamarosan elköltözött, miután szerelembe esett és összebútorozott egy búgó hangú énekeslánnyal, Krisztával, akit én fedeztem fel zenei kalandozásaim során. (Legalábbis számunkra, Kriszta addigra már maga mögött tudott egy lemezfelvételt egy holland válogatásalbumon) Lacival még gyakran találkoztunk, hosszúra nyúlt tanulmányai befejezésére koncentrált, nem akart már zenélni – egész más témáink voltak, amíg a múlton és a jövőn rágódva ültünk Bak sörünk mellett a Vadvirág presszóban.

Marie kevés meggyőződéssel, de hűségesen énekelte angolra fordított dalaimat, mezítlábas elektromos gitárom kiséretében, a fellépés minden reménye nélkül, amíg küldetése vissza nem szólította Ausztráliába . Búcsúzóul egy gyönyörű dalszöveggel ajándékozott meg, amit együtt zenésítettünk meg, Tétényi úti panel albérletemben. Ma is úgy érzem, ez az egyik legjobb dal, amit valaha írtam, mégsem játszottam el nyilvánosan azóta sem –Marie nélkül nem működik.

Utoljára akkor próbálkoztam vele, amikor nyolc évvel ezután meglátogatott, egy másik panellakásban, ahol már feleségemmel éltem, aki a kisfiammal volt terhes. Emlékszel arra a dalra, Marie, amit együtt írtunk? Marie nem emlékezett. Az nem létezik, nyolc éve szeretném veled eljátszani! Marie makacsul állította, hogy a cím nem mond neki semmit, és kicsit idegesen nevetve kérte, hogy ha lehet, ne játsszam el. Mégis eljátszottam: Marie zavarát látva jöttem csak rá, hogy a dalszöveg valójában nekem szólt.



1998. augusztus 9., vasárnap

Garázsmenet VII. - the Parting song

Garázsmenet VII.- Vika and Linda: The parting song 



Első, Mezőtúri fesztiválfellépésünk óta jobbára klubokban, sötét pincehelyiségekben szerepeltünk néhány ember előtt, de a szabadtéri fellépés gondolata régóta foglalkoztatta a banda tagjait. Egy meghiúsult kísérlet után, amikor a csapat hiába próbált feljutni a hegyre a szakadó esőben, nagy kihívást jelentett a Cselőtepusztai fesztiválon való szereplés lehetősége, ahová a Mono mellett már olyan sztárvendégeket is vártak, mint a Tengs-lengs vagy a Műszaki Hiba. Korabeli beszámoló következik.

Ahogy a nagy feladatoknál lenni szokott, egyre halogattuk a felkészülést, egészen a koncertet megelőző hétig. Bogár és Kriszta a Börzsönyben vendégeskedett nálunk, Marie és Viktor dolgoztak, Laci tapétázott, Roland zöldséget árult, amikor kiderült, a fellépés nem szombaton, hanem vasárnap lesz, tehát nyertünk még egy napot. A szombati próba előtt érkezett az első rossz előjel, Laci nem tud résztvenni a koncerten, Roland pedig leghamarabb vasárnap tud Pestre jönni. Ennek ellenére elég jó hangulatban zenéltünk a Budafoki Bogár birtokon, még Viktor is felengedett szigorúságából, és negyedórával tovább maradt mint tervezte.

Jelen volt a Mono egyik első értő méltatója és kritikusa, Bogár barátja, Opi,aki annak a vélaményének adott hangot, hogy a zene indokolatlanul túl hangos az énekhez képest, a szövegek érthetősége és megfelelő intonációja mellet tört lándzsát, valamint nehezményezte a dalok angolra fordítását. Marie megjegyezte, hogy szívesebben énekelne magyarul, és ez eddig sem rajta múlott. Viktor távozása után tovább folyt a próba, bemutattam társaimnak új szerzeményemet, mely Viktor megrendelésére, és barátnője által ihletve született, és arról szól, miért vágynak az egyszerű emberek Rióba utazni, egyben új utat is törhet a zenekar számára a bossanova irányába. Viktor távozása után néhány meglepő dalt is eljátszottunk.
  1. legoland
  2. alkalom
  3. napoleon
  4. jóbarát
  5. eső
  6. parting song /vika and linda
  7. la flaca /jarabe de palo
  8. milky way
  9. femme fatale/velvet underground
  10. meseország
  11. kikelet
  12. zsebtévé
 Második rész:
  1. bossa del vulcano
  2. alkalom (acoustic)
  3. paint it black /Rolling stones
  4. rivers of babylon /Boney M
  5. fernando /Abba
  6. almaszósz /Halász judit
  7. jöjj kedvesem /Fonográf
  8. lökd ide a sört /Fonográf
  9. ne vágj ki minden fát.. /Fonográf
A vasárnapi próba már komorabb hangulatban telt, a peek stúdióban, Roland részvételével. A stúdió lehangoló atmoszféráját némileg ellensúlyozta két barátnő, Kriszta (Ms Bogár) és Priscilla (Ms Viktor) jelenléte, bár Marie hangja nem tudta túlszárnyalni a bömbölő erősítőket, és a szűk idő miatt csak a legszükségesebb számok elpróbálására szorítkoztak
  1. legoland
  2. alkalom
  3. napoleon
  4. jóbarát
  5. parting song
  6. la flaca
  7. milky way
  8. meseország
  9. kikelet
És elérkezett a pillanat, a Monó harmadik turnéja az emlékezetes 96 os mezőtúri és 97 es Szegedi után. Viktor és Priscilla autóval indultak útnak, Bogár és Kriszta a vonatot választották. Marie, Roland és én Viktorékkal tartottunk. Úgy terveztük, hogy mindannyian börzsönyligeti faházunkban alszunk, ami nincs messze a fesztivál helyszínétől, ezért indulás előtt beugrottunk még Bogár lakásába a kulcsokért. Miközben rám  várakoztak, Marie összefutott az együttes két ausztrál barátjával, Janettel, és Carolynnel, akik a turné hírére egészen lázba jöttek, de sajnos nem volt már hely az autóban, ezért rábeszélték őket hogy csatlakozzanak Bogárékhoz a vonatnál.

Nem egészen fél óra múlva a Mono Suzukija begördült Kosd főterére, az ajtó kinyílt és kilépett rajta Viktor, aki egy hiányos fogazatú embertől próbálta megtudakolni, merre lehet a Cselőtepuszta.

–Jó napot, tudna nekünk segíteni,nem találjuk a Cselőtepusztát?!
–Eeevesztették??
–?!?

Bár jól láttuk, hogy Viktor bólogat, az eljárás sikertelen volt, és következőleg Roland próbált szerencsét egy falubeli fiatalasszonynál.

–Csókolom,Cselőtepusztát keressük, jó felé megyünk?
–Nem, vissza köll menni. Ja, mehetnek erre is. Hehehe. Át köll menni a Váci útra, aztán le köll menni jobbra, aztán le a völgybe, aztán át egy hídon, azt ott is van.
–De hol kell lemenni? Az új út előtt, vagy utána? (Viktor)
–Milyen újj út után ? Mindegyik út új út hehehe !
–Köszönjük szépen......(kisvártatva).... fú, milyen fürdőruhás csaj volt a kertben! (Roland)
–Igeen?!? Hány éves volt, hatvan? (Viktor)
–Á nem, kábé olyan huszonegy éves...(Roland)

Bár az említett híddal nem találkoztunk, hamarosan felelevenedtek Roland tavalyi emlékei, és a szántóföldre irányította Viktort. Bebarangoltuk  Tohonyát és Bohonyát, az öreg Suzukit már kötésig sár borította, de nem találták a színhelyet. Időnként megálltak és füleltek, merről hallatszik a zene, és végül a brazil lány, Priscilla meghallotta az első alternatív hangfoszlányokat. Meglepve láttuk, hogy a parkolóban a miénken kívül csak egy autó áll, mellette egy fiú és egy lány napozott.

Sziasztok,jó helyen járunk, ez a fesztivál?
–Ez bizony. ti is zenekar vagytok?
–Ja. ennyien vagyunk?
–Á, nem. Valamivel azért többen.

A színpadnál még szomorúbb kép fogadott bennünket. A helyzet kísértetiesen emlékeztetett a Titanicból ismertre, a zenekar játszott, a néhány fős közönség szedelődzködött. A Mono jelenlévő része (sans Bogár) a büfé felé vette az irányt, ahol már csak ajándék pólókat és kenyérhamburgereket lehetett kapni. Egy darabig tanakodtunk még hogy mit kellene csinálni, azonnal távozni, vagy kihasználni az üresjáratot, és egy fantasztikus koncertet adni. Mindkét verzióhoz egy momentum hiányzott Bogár, aki nélkül nem tudtak játszani, de lelépni sem. A problémát a hangosbeszélő oldotta meg, sírós hangon fohászkodva, hogy ha van még itt zenekar, akkor játsszon, mert a szervezők már mennének haza. 

Miután kiderült hogy a Mono jelen van, de életképtelen, azt javasolták, hogy próbáljanak meg jammelni valakivel addig is míg teljes nem lesz a létszám. Az egyetlen basszgitáros a közelben a Baracka antiszociális punkzenekar egyik tagja volt, akinek a nevét sajnos homály fedi. Két blues számmal kezdtünk az ordító melegben, de az újdonsült punk barátjuk által gerjesztett zajok lehetetlenné tették a kibontakozást. Ezután a banda kitaposatlan ösvényre tévedt, Viktor egyik kedvenc számában Roland énekesként, én pedig basszusgitáron mutatkoztam be, a melegben elhangolódott hangszerrel viszont sehogyan sem tudtam megbirkózni, így ez a megoldás sem mutatkozott hatékonynak. Rövid szünet után Bogár hangszerét jelképesen az erősítőnek támasztva megpróbáltuk repertoárunk  „high frequency” változatát bemutatni basszusgitár nélkül. A koncert csúcsa kétségtelenül mégis az a pillanat volt amikor a Femme Fatale ben Roland basszusozott, és végre mindenki tudta, hogy mit csinál. Néhány jellemző vélemény.


„Szóval ez volt a turné?”–Marie L. H., követségi adminisztrátor
„Nekem tetszett. Nagyon jól ki lehetett hangosítani a csaj hangját, és legalább belőttem rajtatok a cuccot”–X. Csaba, technikus
„Jó volt. Bár nekem a próba jobban tetszett”–Priscilla B. újságíró
„Ti voltatok az előbb? Játsszatok már még egy kicsit!”–ismeretlen büfélány

A műsor ez volt:
  1. zsebtévé
  2. kikelet
  3. alkalom (w. special guest barackca)
  4. when the blind man cries (roland on vox)
  5. pretty woman (F.A. on bass)
  6. legoland
  7. alkalom
  8. napoleon (high frequency versions)
  9. parting song
  10. milky way
  11. femme fatale (roland on bass)
A Mono után a még meg nem érkezett blues project beugró emberei játszottak, szájharmonikásuk elkérte Marie telefonszámát, egyéb a jövőt befolyásoló tényező nem történt. Visszaadtam a punkoknak a kölcsönkért kábelt, ezért ők hálából megkínáltak borukból. A hangosbemondó kérte a társaságot, hogy ha van még zenekar akkor az játsszon vagy menjen mindenki haza. A Monó szedelőzködni kezdett. A földúton visszafelé ismerős arcok bontakoztak ki a porfelhőből. „Oh no!” sóhajtotta Marie, de hiába, ők voltak azok: Janet és Carolyn, a hatos vonattal jöttek így sajnos lemaradtak a koncertről., akár csak Bogár, aki ezek szerint lekéste a vonatot. Kínos percek következtek, de végül is jó megoldás született, Viktor elvitte a hoppon maradt ausztrál rajongókat Vácra, ahol ők vonatra szálltak, majd visszament Cselőtepusztára Rolandért és Andrásért.

Amint a csapat elhagyta a hegyeket, a térerő is visszatért Roland telefonjába, és mód nyílott arra hogy meghallgassa Bogár üzeneteit, miközben arca egyre komorabb vonásokat öltött, és egyre nagyobbakat sóhajtott. Az üzenetek sorrendben a következőek voltak:

–Lekéstük a vonatot,hat óra van, hívjatok vissza Budafokon. 226 96 08 Bogár.....(pitty)
–Hét óra, van itt vagyunk a Nyugatiban, negyed nyolcas vonattal megyünk, Bogár.....(pitty)
–Nyolc óra.Vácon vagyunk, gyertek értünk. Bogár.....(pitty)
–Negyed kilenc. Itt vagyunk Vácon, indulunk Cselőtepusztára......(pitty)

Ekkor már Budapest határában voltak, mégis felvetődött egy vérszegény javaslat, hogy visszaforduljunk értük, de az ötlet nem lelt támogatókra, ehhez már túl fáradtak voltunk. A lelkiismeret-furdalás nehéz levegője ülte meg a gépkocsit. Mindenki gondolataiba mélyedt, miközben Roland újabb zenekarát szervezte:

–Szevasz, Roli vagyok , én adtam fel a hirdetést,hallom kerestél!
–....
–Akkor elmondom, Bon Jovi, Van Halen, Whitesnake, ilyenek fekszenek neked?
–..

Roland hazament, én Bogár lakására tartottam, mert nem vollt hol aludnom, ráadásul még mindig nálam volt a Bogár lakáskulcsa, és számítani lehetett rá, hogy egyszer talán mégis hazakeveredik. A Halász utcai vendéglőben Viktor és Priscilla megvacsoráztak és búcsúzóul elénekeltük a brazil lánynak új szerzeményemet, a Bossa del Vulcano–t.

Priscilla másnap hazautazott Brazíliába, őt és a Monó zenekart azóta nem látta senki.

1998. június 5., péntek

Garázsmenet VI. - Korabeli beszámoló egy zenés irodalmi estről

"I watched your vision forming carried away by a moonlight shadow" Mike Oldfield




A Bárka Színház az Üllői úttól nem messze, a volt Ludovika katonai akadémia vívótermében üzemelt. Itt gyakorolt a század elején minden fiatal katonatiszt, aki később valamelyik háborúban elpusztult.
Május elején néhány fiatal író, Benedek Szabolcs, Ménesi Attila, és Andrea, akinek a vezetéknevére nem emlékszem, felolvasóestet tartott. Szabolccsal ismertük egymást a középiskolából (addigi életemet első regénye egyik kitalált szereplőjéről mintáztam) az az ötlete támadt, hogy megtámogatja zenei törekvéseimet azzal, hogy mi helyettesítsük a kortárs író, Hazai Attila ilyenkor használatos zenekarát, a Pepsi Érzést. (Hazai 2012-ben fiatalon, tragikus körülmények között elhunyt)

Elsőként Laci és én értünk a helyszínre. Laci éppen aznap állam (egyház) vizsgázott le teológiából sikerrel, ezért nem győzte fogadni a gratulációkat. Belépve a színházba egy büfészerűségben találtuk magunkat. Meglepődtünk, hogy itt fogunk játszani. Egy valódi színházra számítottunk kimondatlanul, súgólyukkal és függönnyel. Ehelyett egy félhomályos presszóban találtuk magunkat, ahol már ott üldögéltek az írók. Ismerkedtünk, heherésztünk, de nem sikerült feloldódni, a két csoport másképpen képzelte el a másikat. Szabolcs rózsaszínű zakóban volt, ami nem tett jó benyomást a rockerekre. Ménesi Attila első kérdése ez volt: Hoztatok füvet srácok? Szégyenünkre nem hoztunk füvet.
Hamarosan megérkezett Bogár és Roland is. Elkezdtük összerakni a cuccot, a Géza nevű technikus segítségével Közben megérkezett dobosunk, Viktor is, szokás szerint Pearl-dobokat reklámozó pólóban. Egy idősebb „Nagy generációs” fazon megkérte Viktort, hagy próbálja ki a dobokat, amit ő nagyon különös módon megengedett neki.

Ekkor már igen éhes voltam, és szóltam Bogáréknak, hogy menjünk már el kajálni, de nem jöttek, más dolguk volt. Aztán már jöttek volna, de közben elkezdtünk Rolanddal hangolni. Roland helyettesítette Lacit a számok felében, valamint beugrott még hozzánk gyerekkori zenészpajtásom Kaszi, aki Viktort cserélte le négy számban. A sztárparádét friss szerzeményünk, az ausztrál lány, Marie Hill koronázta meg. Marie a Moonlight Shadow és a Parting Song (egy ausztrál specialitás) mellett a Mono legnagyobb slágereinek angol fordítását készült elénekelni a bandával, amely így már a nemzetközi színtér felé is kacsintgathatott.

Szokás szerint az utolsó pillanatra hagytuk a dalsorrend összeállítását. Mivel nem volt semmi írószerszámunk, ki mástól kérhettünk volna, mint az íróktól, de papírjuk nekik sem volt. Megrökönyödve kérdeztem Andreát: mi történik, ha egyszer csak jön az ihlet, mondjuk a metrón, és pont nincs papírja? Andrea így felelt: „Jó kérdés, ma a metrón jutott eszembe egy vers, meg kellett jegyeznem” És elszavalta a verset. Megilletődve hallgattuk.

Elindultam az Üllői úton, és találtam egy étteremnek látszó helyet. Az ajtóban egy táblára krétával ki volt írva bableves 500 Ft. Lementem a pincébe. Odalent családias volt a hangulat , csak két asztalnál ültek tízen-tízen, romák. Mivel mindenki felkapta a fejét amikor beléptem, visszafordulni már nem lehetett. Gondoltam semmi baj, nem fognak megkéselni, odamentem a szintén roma csaposhoz

–Mit lehet itt enni –kérdeztem kedvesen mosolyogva, közben Terence Hillre igyekeztem gondolni
–Már nincs konyha, semmit-felelte.
–Miért? Hiszen még csak nyolc óra van!?
–Testvérem,, itt már évek óta nincs konyha.

Mikor visszaértem a színházba, már ment a felolvasás, és elég sokan voltak, de nem láttam senki ismerőst. Ott volt Viktor leendő volt felesége, Juli, valamint az öccse Gergő, azon kívül senki. Bementem a terembe és hallgattam egy darabig az előadást. Éppen valami verekedésről volt szó, egész érdekes sztori volt. Később tudtam meg Kaszitól, hogy Szabolcs novellája volt, ami egy megtörtént eseményt dolgoz fel : D. Tóth Csaba műkedvelő festő verekedett össze valakivel. Patak vér folyt. Kifelé menet találkoztam Siklósi Krisztával és Tamással. Kriszta énekesnő, galériában dolgozik, és írtunk egyszer együtt egy számot. Ma este nagyon jól nézett ki, valószínűleg mert ő is azt hitte, hogy színházba mennek. (üzenet a jövőből: 2010: Kriszta Bogár három gyermekének anyja!:)).

Tamás fogtechnikus, Műegyetemre járt ő is, de aztán idejében otthagyta, amiért nagyra tartom. Emellett indusztriális zenét játszik, számítógépes kavarással csinált egy cd-t. Tamás szomorúan mondja, hogy elküldte a Wantednak a cd jét, de helyette a Műszaki Hiba demojával foglalkoztak inkább. Kriszta pár éve szerepelt egy holland válogatáslemezen, de az ő zenekarával sem történik semmi mostanság, a tagok nagy linkek lehetnek, akárcsak mi magunk. Ott volt Hódi Szabolcs is gyerekkori barátnőjével, Gabival, kicsit meghízott (Szabolcs, és nem Gabi!), de jól nézett ki, és megint megnevettetett mindenkit a kórházi történeteivel. Szabolcs betegsége ugyanaz, mint Antall Józsefé volt, mondjuk ki: egyfajta rákja van, de szerencsére ő nagyon bizakodó: mint mesélte, Antall halála óta sokat megtudott az orvostudomány erről a betegségről. Viccelődve meséli, hogy lényegében lemondtak róla, ami őt hallgatva tényleg képtelenségnek tűnik. (Halló itt 2010: Szabolcs él és virul, négy gyermekük van Gabival. Ne mondja senki sem, hogy csupa szar hírem van...)

Ekkor már Marie is előkerült, néhány ausztrállal, Carolynnal és egy amerikai lánnyal akit fura módon Tatjánának hívtak, valszeg nem a hidegháború idején kapta ezt a nevet.

-Nini, csak nem te is a Bogár koncertjére jöttél?–kérdezte Kis Zoli, egykori csoporttársam. No comment.
Mindenki kérdezgette, hogy mikor kezdünk már el játszani, mert elmegy az utolsó busz, de az irodalmárok képtelenek voltak abbahagyni a felolvasást. Végül tíz körül kezdtünk, elég sokan el is mentek addigra. Marie eleinte ideges volt, de a végére belejött a dologba. A Cramberries énekesnőjéhez hasonlóan remegett a hangja, de a közönségnek így is nagyon tetszett, sőt azt hitték, direkt csinálja.
Bogár szokás szerint formáján felül játszott, csak nagyon visszafogta magát. Nem énekelt (igaz erre mi kértük legutóbb) nem beszélt, és szinte végigülte a koncertet, ami engem nem zavart, de később többen is szóvá tették. Laci Rolanddal váltakozva elég jól szerepelt, bár én nem nagyon hallottam egyikőjüket sem.

Roland nagyot domborított a spanyol és a blues számokban. A dobosoknak nem tett jót a cserélgetés, mindketten elég halványak voltak, különösen Kaszi, akinek nem volt ideje belejönni a négy szám alatt. Viktor azzal együtt nem nagyon hibázott, és pontosabb volt mint máskor.
Ami engem illet, bár többször is elfelejtettem a szöveget, nem énekeltem rosszul. A spanyol szám különösen jól sikerült. Bár elég gyengén gitároztam, de vegyétek figyelembe, hogy a showmani teendőket is én láttam el. Mindent egybevetve ez volt talán a Monó pályafutásának legjobban sikerült és leghosszabb koncertje, főleg Rolandnak, Marie-nek, és a kibővült repertoárnak köszönhetően. Tizennyolcan tartottak ki a végéig, köztük Szabolcs, Gabi, valamint alkalmi managgerünk, Benedek Szabolcs és első felesége, Timi. Amúgy mindenkinek nagyon tetszett Marie, az új szerzemény.

Néhány észrevétel a közönség soraiból:

„Azt mondtam a barátaimnak, gyertek el, a zenekar elég szar, de Bogár is játszik benne. Hát jól leszidtak utólag, hogy nem is volt olyan rossz, értitek?” –D. Tamásné Móni, háztartásbeli.

„Az angol szövegektől nem lett jobb, de rosszzabb sem, teljesen új dimenzióba került az egész!” –K. Tamás, zenész, fogtechnikus.

„A napóleon és a spanyol szám nekem mindig is tetszett, de volt egy szám amit nagyon elhúztatok asszem a kikelet, volt egy másik amiben túl sok rész volt (perselymalac, a szerk. ) azok nem tetszettek. Az ausztrál szám? Na, az nem tetszett.”–S. Krisztina, virágkötő.

„Nagyon jó volt az új csaj, érdekes volt ahogy a hangját rezegtette, titeket nem idegesített hogy a sok bunkó meg beszélgetett hátul? Nem is gondoltam hogy a Moonlight Shadowt is el tudjátok játszani!”–H. Szabolcs, statikus

„Jó ez a Monó, csak éppen semmi különös. Valami hiányzik belőle!” –B. Szabolcs, közgazdász, író

„Még a Santanat nyomjátok el srácok”–ismeretlen negyvenes dobos, tacskótulajdonos

A koncert után még jó darabig ott maradtunk iszogattunk amíg a Viktor cimborája ki nem dobolta magát teljesen. A csapos, a Géza, és a dobos fazon is elégedett volt a koncerttel. Bogárral és Lacival hazavittük a cuccot, majd újra összegyűltünk a Süss Fel Nap nevű helyen. Ez egy elég ócska hely, sok füsttel és szar zenével, drága sörrel, de Viktor és Roland szeretik valamiért. Valószínűleg itt teremnek a mindenre kapható csajok.

A rövid idő alatt amíg ott voltunk, megbeszéltük a Monó együttes jövőjét. Laci világnézeti okokból (rockzene és sátánizmus összefüggései) továbbra is csak a múltban kíván részt vállalni. Bogár véleménye szerint egyáltalán nem biztos hogy szükség van-e fejlődésre, mivel az eddigi eredményeknek objektív megítélésével még adós a kritika. Ebben talán igaza volt, de nem tudott tovább koncentrálni a témára, mert feltűnt a színen egy szőke lány (mint később megtudtam Bogár kvázi barátnője, Edina) egy másik fickó társaságában.

Viktor szerint a legnagyobb probléma a felállással van, ezért azonnal felajánlotta a lemondását, és hogy előtte még kirúg mindenkit, de végül is csak egy kisgazda képviselőjelöltet fosztott meg a szélesebb publicitástól, már az utcán.

Rolandot megpróbáltam rávenni, hogy állandó tagként csatlakozzon a bandához, de csak sejtelmesen mosolygott. "Neked egy blues zenekart kéne csinálnod, András. Abban benne lennék. Te egy blues gitáros vagy". 
Nem tudtam eldönteni, hogy ezt az észrevételét kritikának, vagy dicséretnek szánta e, és hogy komolyan gondolta-e a zenekaralpítást, mindenesetre amikor Viktorral megpróbálkoztunk Roland ötletével, ő maga nem állt kötélnek.

Visszatekintve, talán Szabolcsnak volt leginkább igaza: valami tényleg hiányzott a Monóból, viszont volt benne valami, amit máshol azóta sem találok.

1993. július 11., vasárnap

Garázsmenet V. - Sör és Rock

"She started shakin' to that fine fine music You know her life was saved by rock 'n' roll" Velvet Underground




Mezőtúri Sör és Rockfesztivál, 1996, Július 11.

Monó zenekar: Gesztesi Tünde–ének, Fábián András–ének/elektromos gitár, Puchner László–elektromos gitár, V.Nagy Zoltán–Basszusgitár, Szacsúri János –dobok
  • Legoland
  • Jóbarát
  • Alkalom
  • Geometria
  • Csillagok
  • Kikelet
A Monó első fellépése 1996 nyarán, Mezőtúron történt, az első Mezőtúri Sör és Rockfesztiválon. Egyszerű ezt így leírni, de sok töprengés és még több izgalom előzte meg ezt a látszólag jelentéktelen eseményt. Korábban csak önmagunk és barátaink szórakoztatására zenéltünk, de mostmár szélesebb közönséggel is számolnunk kellett, emellett néhány előre nem várt akadályt is gördített elénk a sors. Ezek egyike volt, hogy amikor a fesztivál híréről értesültünk, a nevezés első fordulója már lezajlott. Ezen a körülményen sikerült úrrá lenni, egy kis mezőtúri ismeretség segítségével, így a banda meghallgatás nélkül jutott tovább a második fordulóba, ami egy kis önbizalmat adott a csapatnak, de a kétkedés csíráját is elültette bennünk. Ezen felül merőben konkrétabb gondokkal is meg kellet küzdenünk, például még nem volt énekesünk. Igazából dobosunk sem.

Hárman voltunk, Laci, Bogár és én. Szerencsére, ahogy az ilyenkor lenni szokott, Bogár „ismert valakit”, aki alkalmas lehet a feladatra. A lányt Klárinak hívták, és tudott egy kicsit énekelni, sőt már játszott is valamilyen zenekarban. Bogár elhívta Klárit a Monó egyik próbájára, ahol elénekelte a Monó első számát, az Alkalmat (melynek emlékét hangfelvétel is őrzi) de általában elég kritikusan nyilatkozott a zenekarról. Bogárral jelentőségteljesen összenéztünk, mindketten tudtuk, hogy megtaláltuk a megoldást. (Pedig nem találtuk meg)

Már csak a dobost kellett megtalálnunk, ami apró problémának tűnt, hiszen kettőt is ismertem. Legelőször Kaszit, volt osztálytársamat kereste meg, aki a Bakonyi Kanemberekben bizonyitott ezen a poszton korábban. De Kaszi nem állt kötélnek. „Tök égés lesz”–mondogatta –„szerintem tök szívás lesz!”–„Én nem égek veletek!”

Szacsúri Jancsival véletlenül találkoztam Szolnokon, a József Attila úti buszmegállóban. Korábban vele is együtt zenéltem néhányszor, de aztán nem egészen békében váltunk el egymástól (lényegében kirúgtak). Megörültem neki, de bevallom, egyúttal az is átfutott az agyamon, hogy ha túlleszünk Mezőtúron, és már nem lesz szükségünk rá, visszaadhatom a kölcsönt. Barátságosan köszöntöttem hát , és hogy bebizonyítsam nagyvonalúságomat, és hogy a történtek ellenére sem haragszom rá, nekiszegeztem a kérdést, volna–e kedve velünk fellépni Mezőtúron.

„Igazság szerint van már dobosunk, Kaszi. De tudod nem olyan jó mint te és...” –Jancsinak hízelgett az ajánlat és rögtön igent mondott. Keserűen elpanaszolta, hogy korábbi zenekara, miután mindenkit kirúgott belőle, megszűnt. „mert nem lehetett velük együttműködni..”.

Úgy tűnhetett, most már minden együtt van, Bogárral vidáman indultak el Klárit meglátogatni, hogy hivatalosan is ajánlatot tegyünk neki. Mégsem voltunk egészen biztosak a dolgunkban, mindketten gondoskodtunk tartalékról is. Én a Rolling Stones lemezbolt csinos eladónőjét Katát kértem a csatlakozásra, aki először szabódott,majd igent mondott. „..végülis az Ugatha Christie is hívott már, de akkor nemet mondtam..”

Bogár gimnáziumi barátnője, Gesztenye húgát, Tündét tartotta a talonban, akiről szintén úgy hírlett, énekelgetett egy gimnazista zenekarban.Hamarosan kiderült, hogy ez a túlzott óvatosság nem volt alaptalan. Klári kollégiumi szobájában rövid úton kikosarazott bennünket magánéleti és szakmai okokra való hivatkozással. Már indulni készültem volna, és éppen azon tűnődtem, hogy Tünde vagy Kata legyen–e a következő áldozat, de Bogár és Klári még megvitatták Bogár államvizsgáját. „És ellenszenves hogy ennyire erőszakosak vagytok”–vetette még Klári utánunk távoztunkban.

A meghiúsult kísérlet után a Móricz Zsigmond körtéren üldögéltünk szomorúan, és először vetettük fel azokat a kérdéseket, –„hogyan tovább? Érdemes– e? stb.” –melyek drámai módon később oly sokszor vetődtek fel újra a Monó története során. Már csak egy hét volt a tervezett fellépésig, a kétségbeesés szélén álltunk, amikor egy váratlan fordulat új lendületet adott az ügynek. Tünde vállalta a fellépést, és végre megkezdődhettek a próbák Budafokon. Jancsi meglepő követelményeket támasztott a zenekarral szemben a fellépés fejében – kötelesek voltak az ő és dobjai folyamatos szállítását szervezni és bonyolítani a Budafok–Mezőtúr–Szolnok háromszögben, emellett a BKV járatain ülőhelyet biztosítani számára a próbák idején, de az adott helyzetben ez már-már természetesnek tűnt. A próbák jó ütemben haladtak, és amikor már látszott az alagút végén a fény, a koncert előestéjén Laci így sóhajtott fel. „Hát soha nem hittem volna,hogy én egy olyan zenekarban leszek amelyiknek lesznek számai és fellép!”

„Erre azért még ne vegyünk mérget!”–torkoltuk le Bogárral a bölcs emberek előrelátásával.Valahogy mégis megérkeztünk Mezőtúrra, bár néhány órás késéssel, mert János édesapja, aki a közelben töltötte katonaéveit a hatvanas években „tudott egy rövidebb utat”. Bejutottunk a fesztivál színhelyéül szolgáló laktanyába, megtaláltuk a számukra kijelölt színpadot, és csendesen sörözgetve (Tünde vodkázgatva) vártuk a sorukat, amíg a színpadon a Szűzriadó együttes gyakorlatozott. János egy barátjával találkozott össze, Bélával aki egy másik banda dobosaként látogatott ide. Fekete bőrdzsekit, cirmos nadrágot és göndör bundesliga frizurát viselt, ujjai között fáradhatatlanul dobverőket pörgetett.
„Nézzetek rá.”–mondta később Tündének–„ Ő dobos. Úgy néz ki mint egy dobos. De én?! Hogy nézek én ki?!”. Tünde végigmérte, de semmi különöset nem talált rajta, a sárga műbőrdzsekin kívül, de ha nem lett volna 38 fok, még ez is természetesnek tűnt volna. „Te majd úgy dobolsz mint egy dobos”–próbálta nyugtatni.
És elérkezett a pillanat, színpadra szólították a Monó zenekart. Reszkető lábakkal , de jóleső izgalommal indultunk a színpad felé , amikor hirtelen Jancsi eszelősen rángatni kezdte a legelöl lépkedő András ingujját:
–Nagyon nagy baj van ! Nem hoztam pergődobot!
–Hát kérjél kölcsön a Béla haverodtól!
–De nem lehet, ők éppen most játszanak a metál színpadon!
–Jól van, akkor majd kérünk ezektől akik most játszanak.
–De nem fognak adni!!!!
–Nincs más választásuk.

Hamarosan ez is megoldódott, és megnyugodva kászálódtunk fel a színpadra. Mivel Jancsi édesapja videóra rögzítette az eseményeket, innentől hiteles –bár kicsit féloldalas, és mintegy harminc fokban megdőlt–képet kaphatunk az eseményekről. Én jobboldalon, kék farmeringben és fehér nadrágban, mögöttem Laci, vicsorgó vörös ördögfejet ábrázoló pólóban, Bogár baloldalt, hasán hatalmas barna teknősbéka díszeleg, középen pedig a sztár, Tünde helyezkedett el, fekete nadrágban és blézerben, alig köldökig érő trikóban, kezében papírpaksaméta. A dobok mögül alig látszik ki Jancsi, csíkos tengerészpólóban, fejét lehajtva próbálgatja a pedálokat. Hátuk mögött Borsodi söröket és Marlborót reklámozó plakátok.
–Kezdhetjük?–kérdeztem a legrutinosabb játékoshoz méltó nyugalmat színlelve, két hasonló jellegű koncerttel a hátam mögött
–Akkor...őőő.. a Monó zenekar következik Budafokról...–mondom a mikrofonba, majd gyorsan hozzáteszem:–....első fellépése.

A közönség támogatóan hujjogatni kezd a bejelentésre, mi pedig belekezdünk a Legoland című dalunkba. Bár Tündét egyáltalán nem halljuk, kicsit egyenletlenül, de hiba nélkül végigjáttszuk a dalt, amit a közönség némi tappssal jutalmaz.

„Nem szakadt le a színpad.”–nyugtázza magában Laci.
„Jó lenne,ha lehetne hallani” jegyzi meg valaki.
„Nem hallhatnánk mi is a Tündét, ezt a lányt?”–kérdezi Bogár a technikusoktól, majd Tünde is rátesz egy lapáttal.
„Lehetne valami éneket hallani!”–kérdezi,és innentől a technikusok mindent megtesznek a hangminőség ellen,ami képességeikből futja.

A következő szám, a Jóbarát. Jancsinak egy megbeszélt jelre kellene abbahagynia a számot, ránézek, és bólintok. A szám a vége felé közeledik, de ő lehajtott fejjel dobol, nem néz a kamerába, a közönségre ,még kevésbé rám, ahogy egyre ingerültebben bólogatok. Lacinak is feltűnik a dolog, már ő is a dobost nézi, Tünde egykedvűen figyeli a fejleményeket, végül Bogár odasétál a dobfelszereléshez –ez az egyetlen jelenet amikor sikerül a kamera látóterébe kerülnie–,ez már Jancsinak is feltűnik, felnéz,és arcán a felismerés kifejezésével rávág a cintányérra és végre abbahagyja a dobolást.

Az alkalom következik, első közös dalunk, és meglepő közönségsikert arat. „Jóó..!!”–kiált fel néhány ember, és két félmeztelen fickó táncolni kezd a színpad előtt. Egy mohikánfrizurás punk Tündéhez próbál közel férkőzni, halaszthatatlan közlendője van, ezért a zenét is megpróbálja keresztülordítani.

Egy funky számot játszunk, a geometriát, senkit sem lep meg, hogy Jancsi négy negyedben kezdi ; mindenki a befejezést jelző gitárszólót várja, amikor a gitárom varázsütésre elhallgat, valószínűleg kontakthiba miatt. János lehajtott fejjel kalapál tovább, Laci wah pedálja kuruttyol, Bogár végképp belezavarodik a basszusba, Tünde időnként belekezd a refrénbe, amíg én elkeseredeten az erősítőnél matatok. Végül valahogy ez is végetér, de a közönség néma csenddel jutalmazza a szerencsétlenkedést. Ekkor még nem tudják, hogy ezt a számot soha többet nem tudják sikerre vinni, mindig ugyanezt a reakciót váltja ki.

A csillagok útja indiai ihletésű gitárszólómmal indul, de a punkok és a pogózók vigasztalanok maradnak,amiért le kellett ülniük. Csak egy kemény rock and roll ,az őszi kikelet hatására bocsátanak meg, a punkok támadásba lendülnek a pogózók is újrakezdik, majd ahogy véget ér a dal, marasztalni próbálják a búcsúzkodó zenekart.
–„.....a Monó együttes volt, Budafokról, köszönjük a figyelmet...” -mondja Bogár a mikrofonba
–„még egy számot játtszatok! Egy rock and roll számot!...Edda!”–követeli a mohikánfrizurás, de a technikusok rázzák a fejüket, nincs ráadás.

Vegyes érzelmekkel kászálódtunk le a színpadról, megszólalni nem tudtunk, egyrészt senki sem tudta, hogyan értékeljük a történteket, másrészt boldogok voltunk, hogy ép bőrrel megúsztuk első koncertünket. (én a harmadikat) Jancsi szólalt meg először.
–Azt hiszem, jobb, ha minél előbb elhúzunk innen...– apja helyeslően bólogatott.
–Ki iszik velem valamit?–kérdezte Tünde, majd megindultunk, maguk sem tudtuk hová.

Útközben punkok állítottak meg.
–Helló, figyelj már, mióta gitározol?–kérdezte egy sex pistols pólós gyerek.
–Háát..már elég régen. - mondom- Vagy öt éve. Miért, tetszett?
–Ááá..nem azért kérdeztem..

Néhány perces szótlan séta után egy elhagyott réten kötöttünk ki, és leültünk a fűbe. Jancsi arca nem sok jót igért.
–Rettenetesen szarok voltunk–szögezte le mindjárt.– Az összes számot elrontottam.
–Nem volt azért az olyan rossz, kívülről fel sem tűnt, ugye?–néztem  segélykérően János apjára .
–Tényleg nagyon szarul szólt.–felelte az apa–de nem ti tehettek róla. Egyszerűen a hangzás élvezhetetlen volt. A Tündét nem is lehetett hallani. Egyáltalán semmit sem lehetett hallani..
–A basszusgitárt meg lehalkították!–folytatta Bogár–egyszer hangosabbra vettem, erre odajött a technikus és lehalkította! Hát ehhez azért pofa kell, nem? Neked meg mi a szar volt a gitároddal?
–Hát nem szólt. Valószínűleg valamelyik kábel.
Laci és Tünde jobbnak látták ehhez már nem fűzni semmit. Egy darabig hallgattak, majd János és az apja felálltak.
–Szerintem menjünk. Ti akartok még itt maradni?
–Háát..szerintem maradunk még egy kicsit, felelte Bogár, inkább magának, a távozók után nézve.
–Viszont egész jól sikerült a szólóm. –jegyezte meg Laci a hirtelen támadt csöndben
–Micsoda?! Melyik szólód?–kérdezte Bogár
A szólóm. Egyetlenegy szólóm volt. Az Alkalomban. Rendszeresen elrontom, de most valahogy sikerült.
–Igen az alkalom egész jó volt. Mintha tapsoltak volna...–tűnődtem
–Tényleg. Ki tudtam énekelni azt a magas hangot..húú..–vetette közbe Tünde
–Jóbaráááát! Jóbaráát! Ha-ha,hogy ordított már Bogár!..
–Várom hogy kezdjek szólózni,és egyszercsak bang,nem szól,ha,ha,ha...

Lassanként mindegyikünknek eszébe jutott valami kellemes vagy legalább vicces emlék a koncertről. Olyan érzés volt, mintha a fekete fehér film színesre váltana. A viccelődés legfőbb célpontja persze a távozott Jancsi volt.
–Hogy nézek én ki? Sehogy! Mi vagyok én? Én szar vagyok ha ha....
–Viszont a Béla,az más..az dobos!!
–Ne bántsátok, legalább a bőrdzsekit levette végül...

Ebben a hangulatban indultunk vissza , a metál színpad felé irányítva lépteiket, ahol éppen egy trash core zenekar játszott, az énekes a seggét mutatta a közönségnek, miközben ezt ordította a mikrofonba:
–Mocskos állatok, le vagytok szarva parasztok!–majd hatalmas gerjedés következett és a zene elhallgatott. A zenekar tanácstalanul állt a színpadon, és a technikusoktól várt magyarázatot. A közönség csodálkozva abbahagyta a pogózást. Az énekes–mostmár békülékenyebb hangot megütve a mikrofonba szólt.:
–Ne haragudjatok, egy kis technikai szünet, rögtön folytatjuk....
–Mindig azt hiszem,hogy szeretem a metal zenét–jegyezte meg Laci–aztán tessék, eljövök egy ilyen koncertre,és máris hányok tőle....
A másik színpadon,ahol mi is játszottunk, most a budapesti Szűzriadó együttes küszködött éppen.
–Lehetne valami éneket hallani? Abszolút nem halljuk az éneket! –ilyeneket magyarázott a szőke mikrofonfrizurás énekes, és mi kárörvendően hallgattuk.
–Szerintetek érdemes megvárnunk az eredményhirdetést?–kérdezte Bogár
–Persze hogy érdemes,–vágtam rá–az újságból akarod megtudni hogy mit nyertünk? –de persze, tévedett. Szinte mindenki kapott valamilyen díjat kivéve bennünket, és az általunk titkos esélyesnek gondolt Szűzriadót. Néhányszor még ki és besétáltunk a laktanyából, kiélvezve első stage-passunk által adott lehetőségeket.

A laktanya mögött vándorcirkusz építkezett, amit távolról sörsátornak néztünk, és gyalogosan erre vettük az irányt. Megpróbálkoztunk a céllövöldével, de itt is esélytelennek bizonyultunk.
–Mostmár menjünk.–mondta Laci–holnap huszonnégyórázom, és szeretnék még ma hazaérni valahogy.
–De előbb még menjünk egy kört!–mutatott Tünde a mögöttünk üresen lengő körhintára. Bogár elővette maradék pénzét és befizetett mindenkit egy menetre. Aztán mégegyre. Majd mégegyre. A körhintáról új perspektívák tárultak fel előttünk: alattuk az apró emberek, a sátor, a laktanya a színpaddal, ahol délután játszottuk, mind jelentéktelennek tűntek a zenekarunkhoz képest. Valahol messze az országút kanyarog, rajta a szomorú dobossal és az apjával. Repültünk egymás mögött, hátradőltünk ,és elégedetten élveztük a látványt. Maguk sem gondoltuk volna, hogy ennyire élvezni fogjuk.

1991. szeptember 1., vasárnap

Garázsmenet IV. - Jóban-rosszban

"The music is over" The Doors

A múlt század utolsó évtizede azzal a kellemetlen érzéssel kezdődött, hogy az érettségivel mindennek vége - nemcsak a gyermekkornak, de a hozzá tartozó elsőszámú passziónak, a rock and rollnak is.

A csapat szétszéledt, a legtöbben egyetemre mentek, mi Attilával egy önfeledt Krakkó/Auswitz túrával "vigasztalódtunk", amely egy szobai zenélés alkalmával pattant ki Attila fejéből.

-Te, el kéne menni egyszer Krakkóba! Meg akkor már Auswitz is ott van a szomszédba!
-Mikor?
-Hát most!
-Na, nézzünk egy vonatot és menjünk!
Anyám közbevetette, hogy vonatjegyet nem lehet csak így "ukmukkfukk" venni, azt rendesen meg kell rendelni, de telefonon megtudtuk, hogy egy óra múlva indul a vonat, amely reggelre odaér. Attilának már nem volt ideje hazamenni.
-Tudsz kölcsönadni egy törülközőt?

Kérdezte még anyám ijedtségére, aki azonnal beazonosította a füstbe ment továbbtanulási terv frusztrációja által kiváltott, kései serdülőkori tudatzavart. A túrát sikeresen lezavartuk, de mire visszajöttem, már anyám elintézett egy pótfelvételit a Műegyetem Építőmérnöki Karára meg egy időpontot a serdülő pszichiátrián. A doktor nem kertelt.

-Csősz doktor vagyok, örülök, hogy megismerhetlek. Minek köszönhetem a megtisztelő látogatást?
-Hát, volt ez a pályaválasztás, ami nem igazán sikerült, és mindig is érdekelt a pszichológia... anyukám említette, hogy van ez a lehetőség, hogy a doktor úr a barátja és szívesen beszélne erről velem...
-Hm. Egészen igazából nem vagyunk barátok, de valóban anyukád kérte, hogy beszélgessek veled erről-arról...

Attila is beugrott a szociológia szakra, a zenélést kisebb intenzitással de annál nagyobb kreatív erővel folytattuk Szandaszöllősi házukban, amikor mindketten otthon voltunk. Kaszinak akkor már volt dobfelszerelése, és Nagy Zsolt a basszgitárról a gitárra váltott. Attila beszerzett valahonnan egy bolgár félakusztikus hangszert, és kikiáltotta magát basszusgitárosnak. Már senki sem gondolta komolyan, hogy ez a csapat még egyszer színpadra állhat, mégis egész jó dalokat dobtunk vagy dobtam akkor össze, Attilával a Legolandot, Zsolttal a Geometriát, amiket ma is játszom illetve néhány olyan dalt, amelyek a későbbi Mono zenekar műsorának gerincét alkották. utólag visszatekintve a legnagyobb zenei teljesítményünk Attilával Örkény István "Kereplő" c. novellájának megzenésítése volt. Maximálisan át tudtuk élni az utcán lófráló két tudálékos barát köreit a lányról, akiből hiányzik valami, de azt el kell ismerni, hogy nagyon szép. Szép volt ez a korszak, amíg Attila neki nem adta az erősítőmet esküdt ellenségemnek, akkor (az én kezdeményezésemre) vége szakadt a barátságnak, amely utólag úgy tűnt, csak nekem okozott évekig tartó problémákat.



Megkezdtem hosszú menetelésemet az egyetemen, és dalaimat (jóbarát, geometria, köszönőember...) tovább farigcsáltam az albérletek magányában. De már az évnyitón megtaláltam új zenésztársamat.

Egykedvűen bámultam magam elé a lelkes mérnökpalánták sorai között, azon tűnődve, hogy mi a szart keresek én itt, amikor a mellettem ülő komoly képű srác felém fordult és egyenesen a szemembe nézett. Az arcára volt írva, hogy az apja is itt tanult (valójában még akkor is tanított) és el van szánva rá, hogy kitüntetéssel végezze el az egyetemet (ahol diploma után pár évig tényleg itt tanított), ezért már akkor ellenszenves volt, amikor még ki sem nyitotta a száját.

-Szervusz, V. Nagy Zoli vagyok, úgy néz ki évfolyamtársak leszünk. Mit hallgatsz?
-Heló, izé...ki én? Hogyhogy?
-Láttam az előbb, hogy walkmen van a füledben!
-Ja, semmi nem ismered. A saját zenekaromat...
-Belehallgathatok?
-Végülis miért ne, tessék. De az igazat megvallva elég szar... mostmár nem ilyen zenét játszom....

A csávó feltette a fülest és komoly képpel hallgatott. Miközben tűnődtem, hogyan fogom lerázni, megnéztem jobban a göndör, szemüveges tolakodó csodabogarat, aki kifejezéstelen arccal bólogatott a Bakonyi Kanemberek koncertfelvételére, Attila éppen azt bizonygatta üvöltve, hogy nagy ívben szarik édes hazánkra, és amint lehet elhordja innen a népnemzeti gerincét. Biztos voltam benne, hogy éltében először hall ilyen zajt, nyilván Mozarton nevelkedett, amikor éppen nem matekszakkörbe járt, mindjárt udvariasan visszaadja a walkment, és otthon valahol a budai hegyekben elmeséli a szüleinek, hogy a vidékiek tényleg büdös parasztok.
Ezzel szemben a csóka levette a fülest felém fordult és átszellemült arccal annyit mondott: Bazzeg, a barátommal, Puchner Lacival mi éppen ilyen zenét akarunk játszani...

Sok minden történt a megvalósításig, de lényegében ott helyben meg lett alakulva a Mono zenekar, és egy mostanában hallgatag barátság Zolival, azaz Bogárral, aki az első találkozásunkkor belopta magát a szívembe, és az életmentő zene mellett ráadásként még egy barátot köszönhettem neki, Lacit.

Egy biztos, nélkülük nem bírtam volna ki a következő uszkve tíz évet a Műegyetemen.


"Azt mondtam neked, és most már elhiszed: nem tart örökké semmi sem" Fonográf

Megvolt a 78. is, szokásos búcsúkoncert a Hunniában. Lemezbemutató a tervezettnél alig egy évvel később, de lemez nélkül.  A búcsút n...