"SP-s Porsche szerelem"

Jól indult a felvétel az S.P. stúdióban, a végére a létszám egy kicsit megcsappant, de a keménymag megmaradt. A felvételek végén elbúcsúztunk első ritmusszekciónktól: Tamás, a tehetséges fiatal jazz rajongó a zenekar alapító atyái közé tartozik. Egyik első intenzívebb próbánk, amely Tamásék gyömrői pincéjében zajlott, és az azt követő közös zenehallgatás nagyban hozzájárult a banda összekovácsolódásához. A budapesti próbákon egyetemi és mezőgazdasági teendői miatt már nem tudott hasonló lelkesedéssel részt venni. Amikor a zenekar elhatározta, hogy stúdióba vonul, Tamás bejelentette távozását. Első felvételeinken még elvállalta a közreműködést, de lendületes stílusát, és szokatlan megoldásait, amelyek kezdetben nagy hatással voltak a zenekar formálódó stílusára, a stúdióban sajnos már nem tudta - vagy nem akarta - reprodukálni. Másik alapító atyánk, Zsolti, a jó kedélyű roma basszer, vérbeli zenész, egyben egy kamion pilótája. Gézával együtt kezdett el zenélni Gyömrőn, majd megunta a kemény rockot és a feldolgozásokat és Védett Férfivá érett. A kezdeti lelkesedés után a családja megélhetése szempontjából és egyébként is nehezen megkerülhető 400 tonnás DAF-ot nehezen tudta összeegyeztetni a zenészélettel, egyre fáradtabban jött próbálni, majd Tamáshoz hasonlóan az első felvételek után elhagyta a zenekart, anélkül, hogy valaha is színpadra állt volna velünk. Később egy gyömrői formációban tűnt fel, akikkel egyik helyi koncertünkön egymást követően álltunk a világot jelentő kamionplatón.

A dalok:

• Nagy csapat (Fábián A.)
• Rémálom a kádban (Fábián A.)
• The thrill is gone (B.B. King)
• Mary had a lamb Közreműködött

ének: Fábián András
gitár: Kulcsár Géza, Fábián András
basszusgitár: Losó Zsolt:
dobok: Kerékgyártó "Kölök" Tamás
hangmérnök: Sebesi Sándor, SP stúdió

Garázsmenet X. - Balaton parti érzés

Meteor Folk

Az előző fejezetben ecsetelt hosszas zenekari társkeresés után jutottam el a Meteor Folkig, ami egy újpesti fiatalok által alapított Country rock zenekar volt.  Egy testvérpár, Orsi és Attila alkották a banda kemény magját. Az újpesti bőrgyár egy raktárhelyiségében tartott próbákra elkísérte őket édesapjuk is, aki mint kiderült, egyben a zenekar furcsa nevének kiötlője volt: korábban ezen a néven már ő is alapított zenekart, de az nem derült ki egyértelműen, hogy ez jogelődünknek volt e tekinthető.

A próbatermet, Zoli, a dobos bérelte, aki egy kínai cég alkalmazottja volt, a próbák kínai feliratos zsákok között zajlottak. Barátja, és tanára, Ricsi gitározott a Hladony testvérek mellett, Attila basszusozott, nővére, Orsi, pedig énekelt és Ricsihez hasonlóan akusztikus gitáron játszott. Volt még egy hegedűs lány a zenekarban, Melinda, aki vokálozott is néhány dalban, új belépőként én elektromos gitáron csatlakoztam. A repertoár modern country és country rock dalokból állt, ami mint kiderült, az alapító testvérpáron kívül mindannyiunknak újdonságnak számított, de ez úgy tűnt, nem okozott számukra problémát.

Szívesen játszottam a Creedence és Shania Twain nótákat, a kezemre álltak, Orsinak magas, de jó erős hangja volt, a ritmusszekció pedig pörgős alapot nyomott, amit Ricsi és Melinda szépen díszítgetett. 

Jó hangulatban teltek a próbák, Attila azzal bíztatott bennünket, hogy a No Comment és a Bojtorján tagjai, akiket korábbi zenei pályafutása során megismert, előzenekarként fesztivál fellépések lehetőségével kecsegtették. Sajnos erre nem került sor, mert Orsi elnyert egy franciaországi ösztöndíjat, ami úgy tűnt, a testvérét is váratlanul érte. Orsi hamarosan kivonta magát a próbákból, Attila pedig kétségbeesetten próbálta egyben tartani a zenekart. Az volt az elképzelése, hogy tovább próbálunk instrumentálisan, és egy demófelvételt rögzítünk, amire Orsi Franciországban veszi fel az ének szólamokat. A fesztivál fellépések, amikre valamennyien vártunk így természetesen tolódtak volna Orsi visszatéréséig, ami körülbelül egy félévvel később lett volna esedékes. 

Mi újdonsült country- zenészek csalódottak voltunk, közben összebarátkoztunk, és szerettük volna tovább fejleszteni a zenekart Orsi távollétében is.  Azt hiszem, én találtam ki, hogy Melinda énekeljen, akinek a hangja kevésbé volt képzett, de legalább olyan csinos volt, mint Orsi, ezért úgy éreztem, egy kis segítséggel jó frontemberünk lehetne. Megmutattam nekik néhány saját dalomat, amelyekről úgy éreztem, beleillene a repertoárba, illetve néhány country stílusú Rolling Stones dalt, amit szívesen eléneletem volna,  és  úgy éreztem, simán elférnének a Creedencek mellett.  Attila nem volt lelkes, de a többieknek tetszett, ezért kényszeredetten beleegyezett a reperoár bővítésbe, és Melinda előléptetésébe.

Úgy éreztem, nem is annyira a dalok ellen volt kifogása, hanem Orsi pozíciójának meggyengülésétől tartott. Számára orsi volt a banda lelke, és visszalépésnek érezte, hogy két gyengébb képességű énekessel próbálkozunk. Ebben alighanem igaza is volt, mi viszont élveztük az új dalokat és az új felállást, és úgy éreztük, lendületben vagyunk, csak Attila fog vissza bennünket, aki egyre bánatosabb arccal pengette a mélyeket. Jóval fiatalabb volt nálunk, ezért a zenélésen kívül nem sok közös témánk akadt. Zoli, Ricsi és én egykorúak voltunk, hasonlóan gondolkodtunk, hasonló ízlésünk volt, Melinda pedig fiatal kora ellenére kalandos éveken volt túl, megtanult alkalmazkodni, és a koránál érettebb volt, inkább hozzánk húzott, emelett alighanem érezte, hogy Orsi mellett nem lenne lehetősége többet megmutatni magából, mi pedig éppen erre bíztattuk. Egy ponton még azzal is megrpóbálkoztunk, hogy megváltoztassuk a zenekar nevét "Lazybones"-ra. Ki tudja, honnan származott az ötlet, de Attila kategorikusan ellenállt, úgy érezte, ezzel végképp elveszne a zenekar identitása, ez már egy másik zenekar lenne. 

A For Sale sörözőben találkoztunk, és igyekeztünk meggyőzni arról, hogy erről szó sincsen, de ezt már magunk sem hittük. Attila kérte, hogy ne rontsuk el, amit felépítettek Orsival és az apjával, inkább tartsunk ki, folytassunk, amit elkezdtünk, mert ebben a társaságban benne van egy igazán jó country zenekar lehetősége, a No Comment és a Bojtorján már alig várja, hogy előttük játsszunk. Szomorúan de megkönnyebülve vettük tudomásul, hogy Attila hajthatatlan. Ezt ugyan nem mondtuk ki, de mindannyian tudtuk, hogy kirúgtuk aznap este, őt magát is beleérve. 

Hazafelé a buszon már a Kornél bandájában megismert zenészek, Kristóf és Bálint számát keresgéltem. Mindketten nyitottak voltak rá, hogy újra együtt zenéljünk, és hamarosan már Bálint Trabantjában zötyögtünk az időközben párocskává fejlődött Ricsivel és Melindával, Kristófék Mese utcai lakása felakása felé, az első közös próbára. Megszületett a Lazybones, később Mokka együttes. Nincs mit szépíteni a dolgon, egy az egyben lenyúltam Attila zenekarát.

Mokka

A zenekar később a Mokka nevet vette fel,  Melinda és Ricsi vezetéknevéből kombinálva, Kristóf hatására. Kristóf még nem volt ilyen foglalkoztatott zenész, rajtunk kívül egy "Hepp" nevű bulizenekarban játszott, és akkoriban szerveződött Ruttkai Bori zenekara, a Speckó Jednó, amiben Kristóf fontos szerepet játszott, de ez még inkább projekt szinten volt, így bőven volt ideje ránk.  Akkoriban írtam a Sátán Füreden szövegét, egy egyszerű Bródy által inspirált gitár akkordmenettel  megtámogatva. Akkoriban elsősorban emailen kommunikáltunk,  az ötleteimet szétküldtem a bandának, és meglepetésemre Kristóf egy kész, számítógéppel feljátszott dalt küldött vissza., meghangszerelve, domináns basszus menettel, a bródys verzéim után átkötő résszel, és egy tapadós refrénnel.  Még egy extra verszaknyi szöveget is írt hozzá, én viszont enélkül is kereknek éreztem a történetet. 

A hangnemet áttranszponáltuk Am-ból C-be, hogy melinda is kényelmesen el tudja énekelni, így ez lett az első dala a Mokkának, egyben mindmáig egyetlen közös szerzeményünk Kristóffal. (ld még "Völgyhimnusz").  Ugyanebben az időben született a "Hajlékony" című dal szövege, amit kifejezetten Melindának, róla és neki írtam, majd szétküldtem a zenekarnak mailben, Ricsit és Bálintot is biztatva a feldolgozásra. Bálintot megihlette a szöveg, és a következő próbára. egy egészen furcsa akkordokat és 5/4-es ritmust villantó kész kompozícióval érkezett. A ritmust Ricsivel nem tudtuk megfejteni, ezért visszatértünk a jó öreg négynegyedbe, viszont még ott helyben rittyentettem hozzá egy refrént, és meg is volt a második saját dalunk. Egy törökös hegedűszólót képzeltem el benne, ami úgy éreztem, jól illene Melinda egzotikus karakteréhez, de az éneklés mellett egyre kevésbé tudott a hegedűre koncentrálni, ezért végül én játszottam el gitáron, míg Ricsi sikálta Bálint felütéses, szűkített akkordjait. Elhatároztuk, hogy rögzítjük az új dalokat és az akkori repertoárunkat, ami részben a Meteor Folktól örökölt dalokat, részben az általam hozott saját dalokat és feldolgozásokat tartalmazta, és ez meg is történt a mátyásföldi SP stúdióban, teljesen élőben. A felvétel nem felet meg az elvárásainknak, nem tudtunk élőben hiba nélkül játszani, de azt elhatároztuk, hogy a két új dalt felvesszük jobb minőségben is. Harmadikként a Macskakő-t javasoltam, egy kis bossa novát, amit még a Monó zenekar énekesnője, Tünde szövegére írtam. 

Kristófnak tetszett Melinda bátortalan éneklése, Méhes Mariettára emlékeztette. A dobosunkkal, Zolival viszont nem volt megelégedve. Ez akkor csúcsosodott ki, amikor a felvételt megelőző este lejött a bőrgyárba, ahol a Meteor Folkból kilépésünk óta is próbáltunk, és olyan ritmikai ötletekkel állt elő, amiket Zoli képtelen volt megvalósítani, viszont Kristóf próbálkozásai sikeresen elbizonytalanították abban is, amit addig tudott. 

Rendes srác a Zoli, nem kellett volna úgy rászállnod. Mondtam Kristófnak hazafelé az autóban.
Tényleg rendes srác, de nem tud dobolni, válaszolt lakonikusan Kristóf. Úgy éreztem, ezt a lehető legrosszabbkor mondja, de a sejtései sajnos beigazolódtak. Másnap a stúdióban Zoli nem tudta takkra feldobolni, a Sátánt, merthogy korábban soha nem csinált ilyet, nem gyakorolta. Néhány próbálkozás után feladta, és a Sátánt kissé sietve, de lendületesen feldobolta, a másik két dalban már nem is mértük a tempót, nem próbálkoztunk takjellel, ezeket enélkül is tisztességesen eljátszottuk. Mostmár úgy gondolom, hoyg túl szigorúak voltunk vele, kezdő, de igyekvő és egyáltalán nem tehetségtelen dobos volt, de Kristóf váratlan kritikája és a számára ismeretlen stúdió helyzet teljesen leblokkolta. Mindenesetre bár a felvételt sikeresnek könyveltük el, de úgy éreztem, Kristófot nem tudjuk megtartani, ha nem találunk Zolinál magabiztosabb dobost.

Kornélok

Aki a Beatlesnek Brian Epstein, a Stonesnak Andrew Oldham, az volt Mokkának a Kornél. De nem csak egy Kornél, hanem mindjárt kettő. Már említettem korábban az elsőt, Hóman Kornélt, akinek köszönhetően két tartósnak bizonyult zenésztársamat, és alkalmi szerzőtársamat Bálintot és Kristófot megismertem, de talán nála is fontosabb személy volt a második, Kis Kornél. Bálint egyik kollégája volt az, aki értesülvén a zenekar alapításáról, szinte azonnal érdeklődést mutatott az ügy iránt, és elkísérte Bálintot az egyik próbánkra a Bőrgyárba. Bizonytalan mozgású, fekete göndör hajú, mosolygós fiatalember volt, talán néhány évvel lehetett nálunk idősebb. Szemeit vastag, fekete keretes design szemüveg rejtette, és akkoriban is extravagánsnak számító fehér nadrágot és fehér inget viselt. A fellépése tökéletesen megfelelt a dörzsölt popmenedzsertől elvárt képnek. Szerencsére Kornél is így érezte, ezért a próba utáni beszélgetésen be is jelentette, hogy felkarolja az együttest.  Ennek nagyon örültem, mert teljesen tanácstalanok voltunk a továbblépést illetően, hogyan juthatnánk fellépési lehetőséghez.

Az első fellépésünket Kornél szervezte a Rocktogon nevű kocsmában, a VI: kerületben.  Akkoriban a Tereskova egykori gitárosával, Misivel barátkozott. Titokban abban reménykedtünk, hogy a kapcsolatnak köszönhetően közös kedvencünk, a Tereskova előzenekara lehetünk. Erre sajnos nem került sor soha, viszont Misi éppen szervezett egy Undo Baby nevű lányzenekart, amelynek ő volt az egyetlen férfi tagja, és ez a formáció nyitott volt a közös fellépésre.  A részleteket a Tereskova Kőrössy József utcai koncertje után beszéltük meg, ahol  a Malacka és a Tahó volt az előzenekar, amit ezért és azóta is gyűlölök,  és nemsokára már színpadon is álltunk a Rocktogonban az Undo baby társaságában, ami határtalan boldogsággal töltött el bennünket, legalábbis engem.

A Monó utolsó budapesti fellépése, a Bárka Színházban zajlott irodalmi est óta nem léptem fel Budapesten, társaim pedig Kristóf kivételével még sohasem álltam színpadon zenészként. Kornélnak hála videó felvétel is fennmaradt az eseményről, ami utólag visszanézve és akkori állapotunkat tekintve egészen vállalhatónak tűnik: a műsor Ricsi és Melinda néhány szerzeménye mellett már tartalmazza dalszerzői életművem korabeli mérföldköveit, amiket a körülményekhez képest tisztességesen eljátszottunk, Kornél elégedett volt velünk,és a jelenlévő közönség körében zajos sikert arattunk.

A leggyengébb pontunk talán a hegedű volt, nem találtuk meg a szerepét a hangszerelésben, és az sem segített, hogy annak ellenére, hogy Ricsi szerzett valahonnan egy elektromos hegedűt,  így is képtelenek voltunk megbirkózni a hangosításával. Ha már érzékeny pontokról van szó, Kristóf a koncert egy pontján tett egy megjegyzést,  amit akkor elvicceltem, de úgy látszik, nagyon becsípődhetett, mert most is emlékszem rá. Amikor felkonferáltam az egyik igazi Mokka-dalt, a Hajlékonyt, Kristóf a szöveg életszerűségét vitatta, tekintettel a Budapesti ingatlanárakra: szerinte nem lakhatott a főhős ennyi helyen, ahol markánsan különböznek az ingatlanárak. Ebben volt igazság, de Kristóf tősgyökeres budai fiúként nem tudhatta, hogy a dal az albérletek közötti vándorlásról szól. Most belementem abba, amit mindig igyekszem elkerülni, hogy megmagyarázzam, akár életrajz adalékokkal lássam el a dalaimat, de mindig szerettem volna neki elmondani, hogy én valóban laktam Zuglóban, Angyalföldön, Ó- és Újbudán, a Gazdagrét viszont költői túlzás, de nem hagyhattam ki a refrénben a ziccert. Találkoztam viszont egy lánnyal, Takács Katával, aki csóró főiskolásként egy örökpanorámás hegyvidéki villa alagsorában lakott, szóval a lakáskörülmények akkoriban még nem voltak olyan kilátástalonok (hoppá), mint manapság, a lakhatási válság csúcsán. 

A debütáló koncert lendületet adott a zenekarnak, Kornél segítségével és önerőből is tudtunk újabbakat szervezni.  Önálló koncertet adtunk a Josephina Blues Bellben, játszottunk a Csepele Művek egy kihalt művházbában,  és Óbudán egy motoros klubban, hatalmas trianon molinó alatt.  Melinda javasolta, hogy a vezetéknevét ne említsem bemutatkozáskor, és Ricsi is megkért, hogy a szokásos "kínai" jelzőt hagyjam e a neve mellől.

Ripacsok

Közben bővült a repertoárunk az akkor született és régebbi dalaimmal, és a "Hajlékony" sikerén felbuzdulva Bálint is ihletet kapott.  Még két dalt írtunk közösen, ami a gyakorlatban úgy történt, hogy Bálint szöveges és zenés ötleteit egy egy versszakkal, vagy refrénnel kibővítve, a formabontónak szánt zenei és ritmikai megoldásokat lenyesegetve kompakt háromperces dalokká kerekítettem. Azt gondoltam, hogy bár a szerepek és a munkamegosztás változó, a nagy szerzőpárosok, Jagger-Richards, Szörényi-Bródy, valamint Lennon-McCartney (az újabb kánon szerint McCartney-Lennon) ugyanígy alkottak. Azóta tudom, hogy nem így volt: a gombafejűek alkotópályája már első sikereik után kettévált, ahogyan később a Stones szerzőpárosáé is, akik megegyezésük szerint minden Rolling Stones dal szerzőit ebben a formátumban adták meg, függetlenül attól, hogy mindketten részt vettek e a kompozícióban, vagy egyáltalán bármelyikük részt vett e, vagy a zenekar egy másik tagja hozta az ötletet. Szörényi és Bródy pedig mint ismert, a zene és szöveg mentén élesen megosztották a feladatokat. 

Mindenesetre én Sándor Pál ripacsai nyomán én úgy éreztem, hogy "egyedül nem megy", azaz igazán jó dalt csak egy másik ember ötletének széttrolkkodásával lehet írni. Mindmáig azt gondolom, hogy a  másokkal közösen írt dalaim sikerültek a legjobban.   Bálintot megelőzően Kristóffal, később Balázzsal, (A Sátán Füreden, Almodóvar), vagy korábban a Monóban Bogárral, Lacival és Tündével (Alkalom, Papírgyár, Perselymalac, Zaklatás, Macskakő), vagy korábban a Bakonyi Kanemberek idején Attilával és Szabolccsal (Legoland, Őszi Kikelet, Vége a Hétnek, Csillagok útja), nem is beszélve Anna Ahmatováról, Örkény Istvánról, Szécsi Noémiről,  Peter Handkéről, vagy Faludy Györgyről, akik soha nem tudták, meg, hogy abban a szerencsében volt részük, hogy a szerzőtársaim lehettek.

Sajnos az érintettek nem osztották egyhangúan ezt a nézetemet,  különösen Bálint nem, de Tünde a szövegei tovább variálásával és megzenésítésével született dalokban egyenesen megtagadta a szerzőséget. Pedig csak annyi történt, hogy tisztáztam a rímeket és a prozódiát a történeteiben, ilyen dalt, mint a Macskakő vagy a Zaklatás magamtól sosem írtam volna.

Bálint viszont a Hajlékony, a Kék Vonal és a Kész Átverés után úgy döntött, hogy negyedik, és tudtommal máig utolsó dalát, ami egyben az Ötödik Elem is, már egyedül fejezi be, ennek következtében egyik közös zenekarunk sem játszotta el, mivel a 4/5-ös ritmus és a ritmusváltások túl nagy kihívást jelentettek számunkra.

Hamarosan viszont megérett bennünk az elhatározás, hogy az új dalokat is rögzítsük, lehetőleg az előző nekirugaszkodásunkból okulva. 

Viktor, a kárbecslő

Viktorral a Monó zenekar feloszlása óta nem tettünk le a közös zenélésről. Már írtam a rövid életű expat-projektünkről, a Post-Monóról, de még nem említettem, hogy a később "Stoned" néven ismertté vált első magyar Rolling Stones tribute zenekart lényegében mi alakítottuk meg, egy hosszabb zenekari társkeresés záróakkordjaként. Pontosabban ő, Jókay Árpival és Berkóval, utóbbi Felszab téri lakásán, miután meghallgatásom után eldöntötték, hogy rám igazából nincs szükségük, Dósa Dini gitárossal szinte kerek volt a formáció, csak énekesük nem volt még. Hamarosan ezt is megoldották, első fellépésükön a Csengery utcában Árpi ausztrál sógora alakította Mick Jagger szerepét.

Viktor árulása mérsékelten rázott meg, nem igazán tetszett a kizárólag Stones számokat játszó zenekar ötlete, akkor még bíztam benne, hogy a saját dalaim is megtalálják a közönségüket. A Mokka első koncertjei táplálták ezt a reményemet, a Stoned viszont úgy tűnt, nehezen indul be megfelelően dedikált énekes nélkül. A Mokkába Viktor először talán csak Zolit helyettesíteni ugrott be, aztán az új dalok felvételére készülve úgy éreztük, Viktorral nagyobb biztonsággal ugorhatunk neki a stúdiózásnak. A döntő lökést az adta, hogy szerettük volna megtartani Kristófot, aki akkor mát eléggé félvállról vett bennünket, a Speckó Jednó kezdeti sikerei mellett. Akkoriban még volt jelentőségük a földi sugárzású rádióknak, ezért első felvételeinket több adónak is elküldtük. Néhányan le is játszották, de nem kaptunk jó visszajelzéseket. Péterffy András, a Civil rádió zenei szerkesztője felhívott, és közölte, hogy tetszenek neki a dalok, a produkció gyenge pontja a női énekes, azaz Melinda produkciója. Felháborodva utasítottam vissza a kritikáját, ezt a zenekart eredendően Melinda köré szerveztük, bár utólag azt gondolom, nem játszott benne pótolhatatlan szerepet, mégis ő volt az összetartó erő, talán Ricsit is leginkább ő tartotta a bandában. Kristófnak sem volt ellenére, a bizonytalan énekhang őt Méhes Mariettára emlékeztette, Zolit viszont már az első stúdiózástól kezdve kritizálta, a felvételekkel sem volt elégedett. Úgy éreztem, vállalhatatlanul amatőröknek tartanak bennünket. Zenész köröben van egy mondás, amit Nagy Gergely "Basszus" c. könyvében olvastam először, hogy egy gyenge zenekar közepes dobossal már egész jó lehet, míg egy jó zenekar gyenge dobossal csak rossz lehet. Magunkat természetesen az utóbbi kategóriába soroltam, ezért egyértelműen a dobos cserében láttam az előrelépés lehetőségét. Hogy miért pont Viktortól vártam ez,  ma már rejtély: de tény az, hogy Viktorral mindig szívesen játszottam együtt, ezért minden zenekaromban felbukkant előbb-utóbb. (Későbbi feleségem úgy fogalmazott, hogy ha egy zenekaromba Viktor beszáll, az már az elkerülhetetlen vég jele, és a Mokka esetében ez kétségtelenül igaz volt).

Nehéz döntés volt, mert Zolit valamennyien szerettük, de Ricsinek lehetett a legnehezebb, mert nemcsak barátook voltak, de alighanem ő hozta Zolit a Mokka anyazenekarába, a Meteor Folkba. Ezért rá esett a választásunk, hogy a hírt közölje Zolival. Zoli a hírt férfiasan fogadta, a zenélést egy időre felfüggesztette, és a lovas farmja építésére koncentrált.

Zoli távozását "managgerünk", Kornél nem fogadta kitörő lelkesedéssel, ami azért volt fura, mert Zoli volt az egyetlen, akinek némi fenntartásai voltak Kornéllal szemben. Úgy látszik, ez nem volt kölcsönös, mert Kornél szerint hiba volt Zolit elküldenünk, ezzel a zenekar "szellemisége" sérült, ez már "nem az a Mokka", amit ő elképzelt. Nem tudom, mennyire gondolta ezt komolyan, de ettől fogva kevesebb figyelemmel kísért bennünket, bár a második stúdiófelvételünkön még ott volt, de több koncertet nem szervezett nekünk. Viktorral közös koncertjeink közül az egyik, amire vissza tudok emlékezni Budakalászon volt, a Vadkacsa étteremben, ahol Both Robi alisas "Bitter" akkori zenekara előtt léptünk fel vendégként. 

Kornél személyében először találkoztam valakivel a baráti körömön kívül, aki úgy tűnt, hogy hitt a zenémben, és abban, hogy ezzel szélesebb körben is sikert lehet aratni.  Bár ebben nyilván tévedett, de ezért mindig jó szívvel fogok rá emlékezni.

Végtelen távoli pontok (Epilógus)

A 2004 év elején kezdődő stúdiózás volt a Mokka hattyúdala.  A City Sound stúdiót Bálint javaslatára választottuk. Időtálló döntésnek bizonyult, mert azóta is lényegében minden dalomat itt vettem fel a Védett Férfiakkal. A dobosváltás is szerencsés fordulatnak bizonyult, mert Viktorral mindmáig ez lett az egyetlen értékelhető közös felvételünk, mert később a Védett Férfiakból még azelőtt kilépett, hogy az új dalokat rögzítettük volna.

De ezt ekkor még nem tudtuk, csak azt, hogy ez komolyabb lesz, mint az előző, SP Stúdióban készült felvétel. Az anyagiakról Ricsi tárgyalt, óradíjban dolgoztunk. Négy dallal indultunk neki, az első a Monóból magammal hozott funky dal, a Geometria volt, aminek az alap riffjét még gimnazista zenésztársamtól, Nagy Zsolttól csentem el. A Mokka c. dal Ricsi és Melinda közös szerzeménye, egy rumba, amit később Sültgalambra kereszteltem át. Melinda versét mindig egy kicsit banálisnak tartottam, Ricsi zenéje viszont egészen eredeti volt, a mai napig játszom bemelegítésként, ha magamnak gitározok. Bálinttal két félig meddig közös dalunk, az Átverés c. rock and roll, valamint a Kék vonal c. ballada zárta a sort, az utóbbit és saját dalát Melinda énekelte, a másik kettőt én. Kristóf közreműködése jelképes volt, a Kék vonalban játszik szintetizátoron, amit otthon vett fel, és a keveréskor elsüllyedt a mixben. Az alapokat a régi-új ritmusszekció, Bálint és Viktor vették fel, ezután következtek a gitárok, majd az ének.

A felvételek lassabban mentek, mint gondoltuk, jórészt a hangmérnök alapossága, és a mi rutintalanságunk miatt. Miután Ricsi és Melinda feljátszották a részeiket, egyre ritkábban jelentek meg a stúdióban, és amikor a dalait már jó mederben érezte, lassanként Bálint is elszivárgott. A dalok befejezésével kettesben maradtam a hangmérnökkel, csak Kornél üldögélt néha egykedvűen fehér nadrágjában és télikabátban, fázósan és unottan a kontroll szobában. A felvételek jól sikerültek,  úgy éreztem, maradandót alkottunk, amiben oroszlánrészem volt, de nem volt kivel megosztani a sikert. A zenekarom az első keveréseket még meghallgatta, aztán magamra hagytak az eredménnyel. Azóta tudom, hogy a ritmusszekció részéről ez szinte iparági sztenderd, miután kínkeservesen felnyögik a sávjaikat, ami a stúdióidő jelentős részét elviszi, már messziről és értetlenül figyelik, min küszködnek a többiek ennyit. De Melindától és Ricsitől többet vártam, ez végül EREDETILEG az ő zenekaruk volt, én csak beszálltam, és hoztam nekik a zenészeket, a dalokat, és most úgy éreztem, csináltam nekik egy lemezt is, az elsőt, amiben maguk sem hittek, hogy sikerülhet. Ehhez képest eltűntek valahova vidéki rokonokhoz. Amikor emiatt Ricsinek szemrehányást tettem, mellbevágó volt a válasza: Azt gondolta, hogy ez egy zenekar lesz, és nem az én ego-trippem. 

Most sem tudom, hogy igaza volt e, de azt már akkor megértettem, hogy a közös trippünk ezzel végetért. Mindenesetre jó darabig ez volt az utolsó ego-trippem, aminek több, mint a felét azzal töltöttem, hogy a társaim által szerzett és énekelt dalokat megőrizzem az örökkévalóságnak.

 

Andras Fabian · Mokka

Garázsmenet IX. - A Szépek, a Csúnyák, és a Czukorkák

"És ha szépek és okosak is egyben, nem állnak szóba velem" KFT

A zenekari társkeresés legvadabb évei voltak ezek. Elsősorban a saját dalaimat akartam játszani, magyarul, magyarokkal, de persze jó lett volna eljátszani néhány aktuális kedvencet a Morcheebától a dIRE sTRAITS-ig és vissza. A zenekari társkeresés elsőszámú eszköze akkoriban a Pesti Est Apró rovata volt. Persze gitárossal már akkor is Dunát lehetett rekeszteni, ezért magamat hirdetni szinte semmi esélyem nem volt gitárosként, vagy akár dalszerzőként (Igen, azokkal is). A gitárosok egyetlen számottevő esélye az elhelyezkedésre az volt, ha megpróbáltak megfelelni valami meglévő projekt általában elég konkrét elvárásainak. Próbálkoztam hát én is, bár a kitérő a post-monoval nem arra utalt, hogy ez az én műfajom lesz.

Hey, Dénes - Kelenvölgy

A Pesti Est aprók jóvoltából jelentkeztem gitárosnak egy nagyon elszánt ritmusszekció mellé, és elmentem egy meghallgatásra egy budafoki családi házba, ami nem esett messze a Mono próbahelyétől, Bogárék Tordai utcai nyaralójától. A srácok elsőre nem tűntek rokonszenvesnek, ezért biztos ami biztos, a Benedek Szabolcstól kapott álnéven, Bakonyi Dénesként mutatkoztam be. A dobos elmondta, hogy ő bár jelenleg Műszaki Egyetemre jár,  alapvetően a zenélésből kíván megélni, és később Zeneakadémián tervezi folytatni tanulmányait. Ez első hallásra sem tűnt életképes koncepciónak, és akkor még nem is hallottam játszani. A meghallgatás számomra sem sikerült túl jól. Nem tetszett nekik az erősítőm. Nem tetszett nekik, hogy nyílt hangolásban játszottam. Egy Jimi Hendrix dalt, a Hey Joet kellett játszanom, ennek csak a Hobo féle verzióját ismertem, de valószinűleg azt sem tudtam egy elkötelezett Jimi fan szemszögéből is vállalhatóan eljátszani. Tényleg furán hangzott szólók nélkül egy Jimi Hendrix dal. "Szerinted a ritmusgitáros az egy foglalkozás?"-kérdezte a dobos. "Szóval Dénes voltál." -zárta rövidre a basszgitáros a hosszas zeneelméleti vitát, és ebből tudtam, hogy többet nem találkozunk. Tévedtem, mert utóbb kiderült, hogy a dobos évfolyamtársam az egyetemen, de a névcsere miatt nem tudott beazonositani, honnan ismer, nyilván addigra meghallgatások tucatjain esett át. 

Budán Kutyavásár - Viziváros

Újabb egyestés kaland egy fiatal zenekarral, amelynek már több szimpatikus vonása volt: az első, hogy Budán, a Délinél, egy bérház pincéjében volt kényelmes és jól megközelíthető próbahelyük. Sajnos a próbahely a doboshoz tartozott, aki a legkevésbé volt zeneileg gyakorlott a bandában (mint általában). A másik pozitívum az volt, hogy az általam akkor favorizált Kimnowak zenekart szerették volna koppintani. Úgy éreztem, az én zeném összeegyeztethető a Kimnowak lötyögős rock and rolljával, végül ők is, én is a Rolling Stonestól nyúltunk. A zenekarnak volt már egy gitáros-dalszerzője, a másik gitárostól dalszövegeket vártak, én pedig alkalmasnak éreztem magam a szerepre. Próbamunkaként két instrumentális felvételt kaptam krómos kazettán, az akkoriban használatos adathordozón, de annak ellenére, hogy rendben megcsináltam a házi feladatomat, a második próbára már nem hívtak vissza, ezért sosem tudták meg, mit hoztam ki belőlük. Pedig szerintem a szöveg minőségileg felvette a versenyt a zenével:  nem volt nehéz dolgom, az egyik dal háromakkordos beatzene a másik tingli-tangli reggae, mindkettő a Kimnowak modorában, ennek megfelelően a szöveget sem vettem túl komolyan, könnyen jöttek a sorok. Ilyenek hogy "Azt mondom, minden rendben, amig fel tudsz kelni reggel..." valamint "Béreljünk egy kerékpárt a Margit-szigeten, tekerjünk el a Viztoronyig, egyenletesen..." A két idézett dalt azóta sem használtam semmire.

Anna és a Hordóbüfé - Lőrinc

"A Nemes-Nagy Péter tud rólunk" - kezdte a bemutatkozást Anna, vagyis "Kanna", a tradicionális bluesrajongó könyvesbolti eladólány a Veres Pálné utcai Grinzingi borozóban, és úgy tűnt, meghallgatás nélkül is a banda részének tekint. Nemes-Nagy Péter a 90-es évek bluesreneszánsza idején népszerű rádiós figura volt, bár a műfaj népszerűsége az évtized végére súlyosan leáldozott,  blues-körökben ma is fogalom a neve. Én magam is úgy gondoltam, hogy ha valahol, akkor a tradicionális bluesban otthon vagyok, feljogosítanak erre Rolling Stones tanulmányaim, de Muddy, Howlin Wolf vagy John Lee Hooker dolgait gyerekkorom óta gyűjtögettem, szedegettem le, és egy véletlen folytán a slide-gitározás fortélyait is alapszinten elsajátítanom. 

Anna képviselte a bandában az elméleti alapot, amely egészen Robert Johnsonig nyúlt vissza. Mellette egy halk szavú erdélyi fiatalember, János bőgőzött, a gitáros pedig egy bohém, göndör,  ifjú Laár András hasonmás volt, aki saját bevallása szerint a buddhista főiskolán lopta a napot, amikor éppen nem gitározott. Az első próba valahol Lőrincen, az addig ismeretlen, középkorú dobos, Laci családi házának pincéjében zajlott. Nagyon fiatal lehettem még, meglepett, hogy potenciális zenésztársamnak iskoláskorú kislánya van, ez e sorok írásakor már teljesen általános, az a ritka zenészpajti, akinek nincs gyereke. A próbaterem ideális volt, ha jól emlékszem, erősitőt sem kellett vinnem, csak akkori, vacak kis Onyx Les-Paul gitáromat.  

A banda meglepően meg volt velem elégedve. Az az igazság, hogy ők is jók voltak, főleg a buddhista főiskolás gitáros. Korábban nem játszottak slide-gitárossal, hirtelen megérezték, mi hiányzik a  zenéjükből, és örömmel fogadtak. A próba után Laci visszatért a családi vacsorához, mi négyen pedig egy lőrinci kocsmába tértünk be megbeszélni a továbbiakat. Egészen pontosan, a harmadik lőrinci kocsmába, amelynek az árfekvése elfogadhatónak tűnt számukra. Meglepett, hogy egy korsó sör ára ennyire fontos szempontot jelentett számukra egy rövidre tervezett megbeszéléskor, de tudomásul vettem, hogy a társaságból valószínűleg én vagyok a legjobban anyagilag eleresztve. Bizakodva néztem a közös jövő felé, de már az első megbeszélésen repedések mutatkoztak a bandában, János, közöttünk a legrutinosabb zenész keményen kritizálta a távol lévő dobost, Lacit, akiről megtudtam, hogy egy hordóbüfét üzemeltet, és ebből él a többiekhez képest jobb anyagi körülmények között. "Egyszerűen képtelen vagyok vele játszani."-panaszolta bosszúsan János. "Csapkod, nem engedi lüktetni a zenét." Értetlenül álltam a kritika előtt, nekem semmi bajom nem volt Laci dobolásával, vagy a hordóbüfével.

A buddhista gitárosnak még erősítője sem volt, de ő a sokadik sör után már nem volt olyan állapotban, hogy kommunikálni lehetett volna vele, csak békésen mosolygott, ne aggódjunk , minden rendben lesz, ez egy nagyszerű blues zenekar, hiszen a Nemes-Nagy Péter is tud rólunk. Néhányszor még beszéltünk telefonon, de akkor láttam őket utoljára, nem kerestek többet, és én sem őket. Jánost később a tradicionális ír zenét játszó Méz együttesben láttam viszont, valószínűleg ezért szűnt meg az érdeklődése a hordóbüfé projekt iránt.

Né, Mafilm! - Zugló

Flórával, a rekedtes hangú dívával a Bosnyák téren találkoztunk, majd a zenekar autóját akkor friss Renault 5-ösömmel követve egy pavilonokkal beépített laktanyaszerű Mafilm-telepre hajtottunk. Az egyik pavilonban kapott helyet a próbahely, amely mint kiderült, alapvetően a frontasszony öccse zenekarának, a Csá, Misinek a próbahelye volt, mi csak al-albérlők voltunk. A Csá Misiről korábban sosem hallottam, azóta sem sokat, viszont az énekesnő öccse később új zenekart alapított, ami alternatív körökben ismertté vált, majd szívós munkának köszönhetően Lovasi környezetében és zenekaraiban bukkant fel. Játszottunk pár dalt a Csá Misi cuccán, én egy hatalmas, hangos Marshall fejládán gitároztam. Mutattam nekik néhány dalt, illetve eljátszottuk együtt az általuk előzetesen küldött demót, aminek tetszett a zenéje. A csajnak rekedtes, de jó erős és tiszta hangja volt, viszont a szövegből egy büdös kukkot nem értettem. A dobos igen kiváló volt, bár talán húszéves sem volt. A basszgitárosra nem emlékszem. A próba csüggedt tanácstalansággal ért véget. Csalódottan emlegették Sándort, a szaxofonost, aki korábban oszlopa volt a bandának, most meg alig kapható próbálni, lám, most sem jött el, pedig megígérte, úgy látszik, ennyire érdekli a sztori. A jelenlevőknek tetszett a zeném, és úgy tűnt, be is vettek volna, de a felvett két-három dalos demón kivül nem nagyon volt semmilyen anyaguk. Bár idejük bőven volt, de  szemlátomást fogalmuk sem volt, hogy mit akarnak csinálni vele. Vezetőre, kreatív igazgatóra lett volna szükségük. Szépek voltak, tehetségesek, fiatalok, és szabadok, nekem viszont akkor már volt munkahelyem, családalapításra készültem, egyszerűen öregnek és fáradtnak éreztem magam hozzájuk. Így is volt, lehettem már vagy huszonnyolc éves...

Nore et Labora

A társkereső korszak múló, mégis legfontosabb fejezetéhez érkeztünk. Hanyatlottt a Pesti Est egyeduralma a zenekari társkeresésben. A Magyar Narancs is megszüntette az ingyenes hirdetési lehetőséget, ezért a vékonyabb pénztárcájú intellektuális dalszerzők és egyetemisták is új fórumokat kerestek az ismerkedésre. Kornélt, aki egyszál-gitárosként zenekaralapításhoz keresett társakat. Magyarország első közösségi médiumán, az iwiwen keresztül ismertem meg. Elsőként korábbi próbahelyünk, a Peek Studio hangmérnökének barátnője, egy jó hangú pisze énekeslány, Nóra  csatlakozott hozzá, én jelentkeztem másodiknak, és Kornél azonnal felvett az akkor még kevés aktivitást mutató csapatba. 

Megmondom őszintén, nem nagyon bíztam benne, hogy ebből össze tud jönni valami, ezért folytattam a keresést, de Kornél meglepően hamar próbát hirdetett. Ahogy ez várható volt, a koncepció elég kialakulatlan volt, de Kornélnak a kisujjában voltak a tárbortűzi zenéléshez elengedhetetlen magyar klasszikusok akkordjai, és akadt néhány saját dala is, sajnos ezek elég erőtlennek bizonyultak. Az én néhány saját dalom viszont elismerést aratott, és javaslatomra kibővítették a repertoárt néhány további feldolgozással, amit a többiek örömmel vettek. Nem haladtunk nagy iramban, de egy-két órára való próbálni való mindig akadt, Nóra, szemüveges szőke  frontkisasszony már koncertet tervezett, és Kornél kibővítette a csapatot néhány rokonszenves és használhatónak tűnő zenésszel.  Bálint, a basszusgitáros, szolid, komoly figura volt, stabil munkahellyel és egy Trabanttal. Én éppen ilyen társakat kerestem, nem középiskolás rockereket. Kristóf, a billentyűs, akit próba után édesanyja vitt haza Suzukival,  fiatal kora ellenére nagy műveltséggel rendelkezett a klasszikus rock, elsősorban a Beatles és az Illés területén, emellett határozott elképzelései voltak a hangszerelésről. Talán ő hozta Attilát, egy gyakorlott blues-harmonikást, akiről hamarosan kiderült, hogy szülővárosomból származik, és a szüleink jó barátok. Várandós felesége kísérte a próbára Andrást, a dobost, aki kissé kapkodva, de technikásan játszott. 

Utólag is minden elismerésem Kornélnak, ezt jól összehozta, Kristóf később némi tekintélyt szerzett magának a budapesti underground zenében, de még előtte szerzőtársakká váltunk a következő zenekaromban, Bálinttal  pedig némi megszakításokkal a mai napig együtt zenélek. A csapatból fura módon egyedül Kornél lógott ki: bár kiváló szervezőnek bizonyult, mackós alkatával, heavy-metalos fecskefarkú gitárjával nem tűnt színpadképesnek egy alternatív zenekarban, és ezt fémes gitársoundjával és játékával sem tudta ellensúlyozni. A formációnak a dobos állítólagos betegsége, megbízhatatlansága, több utolsó pillanatban lemondott próba vetett véget, mikor egy következő társkeresésnél viszontláttam, egyértelművé vált, hogy végig sunnyogott, és nem mert határozottan kilépni a bandából, ezzel végérvényesen parkoló pályára tette őket. 

Akkor ezért nagyon haragudtam rá, utóbb rájöttem, hogy én is épp így viselkedtem, ahogyan mindenki más a bandában. Jó társaság volt, összeillettünk zeneileg és emberileg, lehetett volna belőle valami, de senki nem akart Kornéllal zenélni, és ezt nem mertük megmondani neki. Ez végül mégiscsak az ő zenekara volt, se vele, se nélküle nem lehetett folytatni. Nóra még egy ideig hívogatott, de valamilyen kifogással mindig leráztam, végül Kornélnak megmondtam a frankót, aki szomorúan de nyugodtan fogadta hírt, további sok sikert kívánva, amit azóta sem hallottam mástól ilyen helyzetben. Kedves, egyszerű, barátságos, jó ízlésű vidéki fiú volt, jobb barátot, apát, munkatársat vagy akár férjet senki sem kívánhatott volna magának, de színpadon elképzelhetetlen lett volna Később hallottam egy "Kornélkül" elnevezésű zenekarról, nyilván képtelenség, de nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy ezt csak a mi Kornélünk hozhatta össze, azután kirúgták.

Epilógus

Volt még egy találkozóm egy kispesti panelben egy basszusgitáros fiúval, aki hozzám hasonlóan dalokat irt, és velem ellentétben számítógépen szerkesztett belőle zenét. Dalaiban az abszurd humort igyekezett keverni az alternatív rockkal, vitatható sikerrel, és ő hasonlóan vélekedett az én zenémről, talán egy-két ötlet tetszett neki, de alapvetően a saját ötleteihez keresett társakat, ahogyan én is, így nagy egyetértésben váltunk el. A zenekari társkeresés egyre inkább hasonlítani kezdett az igazira, kezdtem benne elfáradni, és akkori barátnőm, későbbi első feleségem sem tudta már követni, hogy mikor, milyen ürüggyel kivel találkozom éppen.

Ilyen párbeszédeket folytattunk:

- Ma későn jövök, zenélek
- De hát múltkor azt mondtad, hogy annak már vége...
- Annak vége is, de ez most másik.
- Milyen másik?
- Ezek jól zenélnek.
- A múltkoriak is jól zenéltek, csak csúnyák voltak.
- Nem, kevered, azok épp hogy szépek és fiatalok voltak, de nem jól zenéltek
- És ezek szépek és jól is jól zenélnek?
- Hát igen. de csúnyák...

Pont ahogy a KFT dalban, mindenki vagy szép volt, vagy jól zenélt, de ha a kettő egyben, akkor nem állt szóba velem. Vagy hogy más klasszikusokat idézzünk: nem akartam tagja lenni olyan klubnak, amely engem elfogadna tagnak. Nyilvánvalóvá vált, hogy nincs az az eléggé alternatív zenekar, amely nekem megfelelt volna, újra nekem kellett ilyet csinálni.

Garázsmenet VIII. -Mars Bar Music

When I push you're like a swinging door" Marie Hill

Mars bar music

1998-99

1998 és 2001 közti interregnumról kéne most beszámolnom - a Monó már a múlté, a majdani Mokka még nincs a láthatáron. Eseménydús időszak volt az életemben, befejeztem egy nyilvánvalóan nem az én képességeimhez szabott egyetemet, és középiskolai nagy szerelmemet hátrahagyva némi kalandozás után nekiláttam megalapozni egy akkor ígéretesnek tűnő házasságot.

Albérlőtársak és társnők, tanulmányutak és egyetemi kényszerpihenők kavarognak a fejemben, de szinte semmi maradandó zenei emlék. Pedig szinte sosem zenéltem annyira intenzíven, mint ebben az időszakban. Aki tudja, mit jelent a zenekari társkeresés kifejezés, tudja miről beszélek. Próbák bunkerekben és villákban, szépekkel és csúnyákkal, fiatalokkal és öregekkel, hangosan és halkan, trendiekkel és maradiakkal, abszolút kezdőkkel és profikkal, nagyképűekkel és szimpatikusakkal, csak az igaziakat nem találni sehol.

Ha korábban nem, addigra rá kellett volna ébrednem, miről szól számomra a zenélés: a barátságokról, és valljuk be, néha beteljesületlen, ezért igen tartós szerelmekről.

Első, képzeletbeli zenekarom a Cairo Blues Band dobosa, és képregényrajzoló társam, Lipták Laci, majd Csezó és Zelei mesterek, Nagy Zsolt és Molnár Attila nélkül alighanem egész másról szólt volna az életem, akkor és most. Öröknek hitt barátokkal zenéltem mindig, szenvedtem, amikor elveszítettem őket, és hozzájuk hasonló, meghatározó emberekkel próbáltam feltölteni az űrt – boldog voltam, ha megtaláltam őket.

98-ban ugyanarra a lakótelepre költöztem, ahol akkori lelki és zenei társaim, Bogár és Laci laktak. Bogár hamarosan elköltözött, miután szerelembe esett és összebútorozott egy búgó hangú énekeslánnyal, Krisztával, akit én fedeztem fel zenei kalandozásaim során. (Legalábbis számunkra, Kriszta addigra már maga mögött tudott egy lemezfelvételt egy holland válogatásalbumon) Lacival még gyakran találkoztunk, hosszúra nyúlt tanulmányai befejezésére koncentrált, nem akart már zenélni – egész más témáink voltak, amíg a múlton és a jövőn rágódva ültünk Bak sörünk mellett a Vadvirág presszóban.

Marie kevés meggyőződéssel, de hűségesen énekelte angolra fordított dalaimat, mezítlábas elektromos gitárom kiséretében, a fellépés minden reménye nélkül, amíg küldetése vissza nem szólította Ausztráliába . Búcsúzóul egy gyönyörű dalszöveggel ajándékozott meg, amit együtt zenésítettünk meg, Tétényi úti panel albérletemben. Ma is úgy érzem, ez az egyik legjobb dal, amit valaha írtam, mégsem játszottam el nyilvánosan azóta sem –Marie nélkül nem működik.

Utoljára akkor próbálkoztam vele, amikor nyolc évvel ezután meglátogatott, egy másik panellakásban, ahol már feleségemmel éltem, aki a kisfiammal volt terhes. Emlékszel arra a dalra, Marie, amit együtt írtunk? Marie nem emlékezett. Az nem létezik, nyolc éve szeretném veled eljátszani! Marie makacsul állította, hogy a cím nem mond neki semmit, és kicsit idegesen nevetve kérte, hogy ha lehet, ne játsszam el. Mégis eljátszottam: Marie zavarát látva jöttem csak rá, hogy a dalszöveg valójában nekem szólt.

Garázsmenet VIII. - Post.mono

 "This could be the last time"  Rolling Stones

2000-ben diplomáztam. Bogárral és Krisztával, akik akkor már egy pár voltak, együtt mosolygunk a diplomaosztómon, de egyre kevesebbet zenéltünk együtt. A Mono utolsó formációja, már előző évben szétszéledt, Marie hazautazott. Nem maradt utána, más csak egy dal.  És a Post.mono.

Viktor és én éppen a Mono romjain építkeztünk, amikor Marie búcsúajándékként még bemutatott Nick Szentkutynak, a magyar származású ausztrál fok-rockernek. Viktor a Pesti Estben felfedezett még egy madagaszkári basszusgitárost, és mire észrevettük magunkat, már ott álltunk valami kültelki bálteremben és Nick dalait játszottuk négyen az elképedt rocker közönségnek.

Emlékeim szerint ez volt az egyetlen koncertünk, pedig meglehetősen sokat próbáltunk és veszekedtünk rémes helyeken. Nem voltam még felkészülve lelkileg, hogy mellékszereplő legyek egy projektben, Nick pedig annak ellenére, hogy másodgitárosnak jelentkezett, és még hangszere sem volt, elég gyorsan és határozottan átvette az irányítást, tapasztalatait tekintve ma már azt gondolom, teljes joggal.

Visszatekintve azt gondolom, annak ellenére hogy csak pár hónapot lehettünk együtt, elég hatékonyak voltunk. Nick 4  sávos szalagos magnóján 5 saját dalát rögzítettünk. igazi ausztrál rádió rockot. Én szolgáltattam a Stones-os recsegős ritmusgitárt, és a slide-os szólókat, ezen kívül sok közöm nem volt a produktumhoz, ezért különböző ego súrlódások miatt első koncertünket követően  már kevesebbet próbáltunk, inkább az elmaradt siker okait fejtegettük és eközben egymás játékát kritizáltuk.

Érdemes megemlíteni azonban a felvétel készítéseinek körülményeit. Ezt a Mono-korszakban megismert Peek stúdióban követtük el, ám a Peek műszaki apparátusának használata nélkül, Nick kőkori négysávos (szalagos!) magnóján, tehát full analóg felvételről beszélünk, ráadásul akkor még szerintem a Peeknek is analóg keverője volt, nem valami lopott samplitude-on bűvészkedtek, ahogy manapság szokás. (A jelenleg fellelhető felvétel valószínűleg ennek a cédé minőségbe lebutított változata.) 

A peek stúdió a korábbi Gamma Művek Fehérvári úti épületének pincéjében  helyezkedett el. Az épület felső szintjein étterem, konditerem, és biliárdszalon működött. A felvétel reggelén Viktorral és Myassal, a madagaszkári basszerral játszottunk a kocsmával kombinált biliárdteremben, amikor Nick megérkezett egy pozános lánnyal, Kucsner Mónival. Mónival ismertük egymást az egyetemről, még a Mono időkben ajánlatot tettem neki, hogy hajlandó lennék megengedni, hogy a zenekaromban pozanozzon néhány dalban. Azzal utasított el, hogy "Kösz de én profikkal játszom", ami akkor nagyon nagyképűnek tűnt, és a szívemre vettem. Később azonban megértettem, amikor a 95-ös Budapesti Rolling Stones koncert színpadán láttam feltűnni Mónit az előzenekar, a Takáts Tamás Dirty Blues Band fúvós szekciójában. 

Szóval Móni kétségkívül profikkal játszott, rutinos játékos volt, de mi nem voltunk profik, ráadásul Móni nem ismerte a dalokat, ezért nem sok köszönet volt a játékában.  Ezzel persze nem lett volna baj, a kidobott időt leszámítva, megtehettük volna, hogy egyszerűen nem használjuk fel, amit Mónitól felvettünk. Nicknek azonban volt egy zseniális ötlete: a puritán körülmények ellenére teljes értékű sztereó hangzást szeretett volna, ezért minden hangszert két sávra vett fel. Mivel azonban összesen négy sávunk volt, két sávot elfoglalt a dob és basszus, valamint Nick mankóként felvett gitárja, a maradék két sávra egyszerre rögzítette a pozant és az én gitározásomat. Az éneknek így már nem is maradt hely. azt utólag tervezte felénekelni, és természetesen odaveszett a sávonkénti felvétel értelme: semmilyen javításra nem maradt lehetőség.

Az én gitárom felvételét, ami így Móni pozanozása miatt teljesen használhatatlanná vált, végül a Tétényi úti albérletemben, a tizedik emeleten ismételtük meg. Itt már nem bíztam semmit a véletlenre, a hangzást az NDK ipar büszkesége, a 30 wattos Regent kombóm mellett a Rolandtól kölcsönkért  Digitech multieffekten kevertem ki magamnak. Olyan is lett.

Ezzel a felvétellel pályáztunk a Sziget Fesztivál fellépői közé. A zenekar felhőtlen önbizalommal várta az eredményt, én viszont már túl voltam több eredménytelen Sziget pályázaton, ezért eleve szkeptikus voltam, Nick viszont nagy pofára esésként élte meg az elutasítást, még az is felmerült benne, hogy talán le sem adtam a kazettát. Myas újabb kiküldetésbe készült, Viktor már a Stoned környékén sertepertélt, és Nick is tovább szeretett volna lépni - ez pedig a banda végét jelentette.

A puritán ötletből kifejlődött, mégis mérhetetlenül elbonyolított felvétel mindent elmond erről a projektről: Lehetett volna belőle egy akkori körülmények között érdekes, multinacionális banda, a magyar alternatív vonal fókuszán messze túlmutató horizonttal, ehelyett elsősorban a két frontember ego-harcának köszönhetően belegabalyodtunk egymás árnyékába és együtt hasra estünk benne. Ehhez képest elég hallgatható, tessék, itt van.

Garázsmenet VII. - the Parting song

Garázsmenet VII.- Vika and Linda: The parting song 

Első, Mezőtúri fesztiválfellépésünk óta jobbára klubokban, sötét pincehelyiségekben szerepeltünk néhány ember előtt, de a szabadtéri fellépés gondolata régóta foglalkoztatta a banda tagjait. Egy meghiúsult kísérlet után, amikor a csapat hiába próbált feljutni a hegyre a szakadó esőben, nagy kihívást jelentett a Cselőtepusztai fesztiválon való szereplés lehetősége, ahová a Mono mellett már olyan sztárvendégeket is vártak, mint a Tengs-lengs vagy a Műszaki Hiba. Korabeli beszámoló következik.

Ahogy a nagy feladatoknál lenni szokott, egyre halogattuk a felkészülést, egészen a koncertet megelőző hétig. Bogár és Kriszta a Börzsönyben vendégeskedett nálunk, Marie és Viktor dolgoztak, Laci tapétázott, Roland zöldséget árult, amikor kiderült, a fellépés nem szombaton, hanem vasárnap lesz, tehát nyertünk még egy napot. A szombati próba előtt érkezett az első rossz előjel, Laci nem tud résztvenni a koncerten, Roland pedig leghamarabb vasárnap tud Pestre jönni. Ennek ellenére elég jó hangulatban zenéltünk a Budafoki Bogár birtokon, még Viktor is felengedett szigorúságából, és negyedórával tovább maradt mint tervezte.

Jelen volt a Mono egyik első értő méltatója és kritikusa, Bogár barátja, Opi,aki annak a vélaményének adott hangot, hogy a zene indokolatlanul túl hangos az énekhez képest, a szövegek érthetősége és megfelelő intonációja mellet tört lándzsát, valamint nehezményezte a dalok angolra fordítását. Marie megjegyezte, hogy szívesebben énekelne magyarul, és ez eddig sem rajta múlott. Viktor távozása után tovább folyt a próba, bemutattam társaimnak új szerzeményemet, mely Viktor megrendelésére, és barátnője által ihletve született, és arról szól, miért vágynak az egyszerű emberek Rióba utazni, egyben új utat is törhet a zenekar számára a bossanova irányába. Viktor távozása után néhány meglepő dalt is eljátszottunk.

1. legoland
2. alkalom
3. napoleon
4. jóbarát
5. eső
6. parting song /vika and linda
7. la flaca /jarabe de palo
8. milky way
9. femme fatale/velvet underground
10. meseország
11. kikelet
12. zsebtévé

 Második rész:

1. bossa del vulcano
2. alkalom (acoustic)
3. paint it black /Rolling stones
4. rivers of babylon /Boney M
5. fernando /Abba
6. almaszósz /Halász judit
7. jöjj kedvesem /Fonográf
8. lökd ide a sört /Fonográf
9. ne vágj ki minden fát.. /Fonográf

A vasárnapi próba már komorabb hangulatban telt, a peek stúdióban, Roland részvételével. A stúdió lehangoló atmoszféráját némileg ellensúlyozta két barátnő, Kriszta (Ms Bogár) és Priscilla (Ms Viktor) jelenléte, bár Marie hangja nem tudta túlszárnyalni a bömbölő erősítőket, és a szűk idő miatt csak a legszükségesebb számok elpróbálására szorítkoztak

1. legoland
2. alkalom
3. napoleon
4. jóbarát
5. parting song
6. la flaca
7. milky way
8. meseország
9. kikelet

És elérkezett a pillanat, a Monó harmadik turnéja az emlékezetes 96 os mezőtúri és 97 es Szegedi után. Viktor és Priscilla autóval indultak útnak, Bogár és Kriszta a vonatot választották. Marie, Roland és én Viktorékkal tartottunk. Úgy terveztük, hogy mindannyian börzsönyligeti faházunkban alszunk, ami nincs messze a fesztivál helyszínétől, ezért indulás előtt beugrottunk még Bogár lakásába a kulcsokért. Miközben rám  várakoztak, Marie összefutott az együttes két ausztrál barátjával, Janettel, és Carolynnel, akik a turné hírére egészen lázba jöttek, de sajnos nem volt már hely az autóban, ezért rábeszélték őket hogy csatlakozzanak Bogárékhoz a vonatnál.

Nem egészen fél óra múlva a Mono Suzukija begördült Kosd főterére, az ajtó kinyílt és kilépett rajta Viktor, aki egy hiányos fogazatú embertől próbálta megtudakolni, merre lehet a Cselőtepuszta.

–Jó napot, tudna nekünk segíteni,nem találjuk a Cselőtepusztát?!

–Eeevesztették??

–?!?

Bár jól láttuk, hogy Viktor bólogat, az eljárás sikertelen volt, és következőleg Roland próbált szerencsét egy falubeli fiatalasszonynál.

–Csókolom,Cselőtepusztát keressük, jó felé megyünk?

–Nem, vissza köll menni. Ja, mehetnek erre is. Hehehe. Át köll menni a Váci útra, aztán le köll menni jobbra, aztán le a völgybe, aztán át egy hídon, azt ott is van.

–De hol kell lemenni? Az új út előtt, vagy utána? (Viktor)

–Milyen újj út után ? Mindegyik út új út hehehe !

–Köszönjük szépen......(kisvártatva).... fú, milyen fürdőruhás csaj volt a kertben! (Roland)

–Igeen?!? Hány éves volt, hatvan? (Viktor)

–Á nem, kábé olyan huszonegy éves...(Roland)

Bár az említett híddal nem találkoztunk, hamarosan felelevenedtek Roland tavalyi emlékei, és a szántóföldre irányította Viktort. Bebarangoltuk  Tohonyát és Bohonyát, az öreg Suzukit már kötésig sár borította, de nem találták a színhelyet. Időnként megálltak és füleltek, merről hallatszik a zene, és végül a brazil lány, Priscilla meghallotta az első alternatív hangfoszlányokat. Meglepve láttuk, hogy a parkolóban a miénken kívül csak egy autó áll, mellette egy fiú és egy lány napozott.

–Sziasztok,jó helyen járunk, ez a fesztivál?

–Ez bizony. ti is zenekar vagytok?

–Ja. ennyien vagyunk?

–Á, nem. Valamivel azért többen.

A színpadnál még szomorúbb kép fogadott bennünket. A helyzet kísértetiesen emlékeztetett a Titanicból ismertre, a zenekar játszott, a néhány fős közönség szedelődzködött. A Mono jelenlévő része (sans Bogár) a büfé felé vette az irányt, ahol már csak ajándék pólókat és kenyérhamburgereket lehetett kapni. Egy darabig tanakodtunk még hogy mit kellene csinálni, azonnal távozni, vagy kihasználni az üresjáratot, és egy fantasztikus koncertet adni. Mindkét verzióhoz egy momentum hiányzott Bogár, aki nélkül nem tudtak játszani, de lelépni sem. A problémát a hangosbeszélő oldotta meg, sírós hangon fohászkodva, hogy ha van még itt zenekar, akkor játsszon, mert a szervezők már mennének haza. 

Miután kiderült hogy a Mono jelen van, de életképtelen, azt javasolták, hogy próbáljanak meg jammelni valakivel addig is míg teljes nem lesz a létszám. Az egyetlen basszgitáros a közelben a Baracka antiszociális punkzenekar egyik tagja volt, akinek a nevét sajnos homály fedi. Két blues számmal kezdtünk az ordító melegben, de az újdonsült punk barátjuk által gerjesztett zajok lehetetlenné tették a kibontakozást. Ezután a banda kitaposatlan ösvényre tévedt, Viktor egyik kedvenc számában Roland énekesként, én pedig basszusgitáron mutatkoztam be, a melegben elhangolódott hangszerrel viszont sehogyan sem tudtam megbirkózni, így ez a megoldás sem mutatkozott hatékonynak. Rövid szünet után Bogár hangszerét jelképesen az erősítőnek támasztva megpróbáltuk repertoárunk  „high frequency” változatát bemutatni basszusgitár nélkül. A koncert csúcsa kétségtelenül mégis az a pillanat volt amikor a Femme Fatale ben Roland basszusozott, és végre mindenki tudta, hogy mit csinál. Néhány jellemző vélemény.

„Szóval ez volt a turné?”–Marie L. H., követségi adminisztrátor

„Nekem tetszett. Nagyon jól ki lehetett hangosítani a csaj hangját, és legalább belőttem rajtatok a cuccot”–X. Csaba, technikus

„Jó volt. Bár nekem a próba jobban tetszett”–Priscilla B. újságíró

„Ti voltatok az előbb? Játsszatok már még egy kicsit!”–ismeretlen büfélány

A műsor ez volt:

1. zsebtévé
2. kikelet
3. alkalom (w. special guest barackca)
4. when the blind man cries (roland on vox)
5. pretty woman (F.A. on bass)
6. legoland
7. alkalom
8. napoleon (high frequency versions)
9. parting song
10. milky way
11. femme fatale (roland on bass)

A Mono után a még meg nem érkezett blues project beugró emberei játszottak, szájharmonikásuk elkérte Marie telefonszámát, egyéb a jövőt befolyásoló tényező nem történt. Visszaadtam a punkoknak a kölcsönkért kábelt, ezért ők hálából megkínáltak borukból. A hangosbemondó kérte a társaságot, hogy ha van még zenekar akkor az játsszon vagy menjen mindenki haza. A Monó szedelőzködni kezdett. A földúton visszafelé ismerős arcok bontakoztak ki a porfelhőből. „Oh no!” sóhajtotta Marie, de hiába, ők voltak azok: Janet és Carolyn, a hatos vonattal jöttek így sajnos lemaradtak a koncertről., akár csak Bogár, aki ezek szerint lekéste a vonatot. Kínos percek következtek, de végül is jó megoldás született, Viktor elvitte a hoppon maradt ausztrál rajongókat Vácra, ahol ők vonatra szálltak, majd visszament Cselőtepusztára Rolandért és Andrásért.

Amint a csapat elhagyta a hegyeket, a térerő is visszatért Roland telefonjába, és mód nyílott arra hogy meghallgassa Bogár üzeneteit, miközben arca egyre komorabb vonásokat öltött, és egyre nagyobbakat sóhajtott. Az üzenetek sorrendben a következőek voltak:

–Lekéstük a vonatot,hat óra van, hívjatok vissza Budafokon. 226 96 08 Bogár.....(pitty)

–Hét óra, van itt vagyunk a Nyugatiban, negyed nyolcas vonattal megyünk, Bogár.....(pitty)

–Nyolc óra.Vácon vagyunk, gyertek értünk. Bogár.....(pitty)

–Negyed kilenc. Itt vagyunk Vácon, indulunk Cselőtepusztára......(pitty)

Ekkor már Budapest határában voltak, mégis felvetődött egy vérszegény javaslat, hogy visszaforduljunk értük, de az ötlet nem lelt támogatókra, ehhez már túl fáradtak voltunk. A lelkiismeret-furdalás nehéz levegője ülte meg a gépkocsit. Mindenki gondolataiba mélyedt, miközben Roland újabb zenekarát szervezte:

–Szevasz, Roli vagyok , én adtam fel a hirdetést,hallom kerestél!

–....

–Akkor elmondom, Bon Jovi, Van Halen, Whitesnake, ilyenek fekszenek neked?

–..

Roland hazament, én Bogár lakására tartottam, mert nem vollt hol aludnom, ráadásul még mindig nálam volt a Bogár lakáskulcsa, és számítani lehetett rá, hogy egyszer talán mégis hazakeveredik. A Halász utcai vendéglőben Viktor és Priscilla megvacsoráztak és búcsúzóul elénekeltük a brazil lánynak új szerzeményemet, a Bossa del Vulcano–t.

Priscilla másnap hazautazott Brazíliába, őt és a Monó zenekart azóta nem látta senki.

Garázsmenet VI. - Korabeli beszámoló egy zenés irodalmi estről

"I watched your vision forming carried away by a moonlight shadow" Mike Oldfield

A Bárka Színház az Üllői úttól nem messze, a volt Ludovika katonai akadémia vívótermében üzemelt. Itt gyakorolt a század elején minden fiatal katonatiszt, aki később valamelyik háborúban elpusztult.

Május elején néhány fiatal író, Benedek Szabolcs, Ménesi Attila, és Andrea, akinek a vezetéknevére nem emlékszem, felolvasóestet tartott. Szabolccsal ismertük egymást a középiskolából (addigi életemet első regénye egyik kitalált szereplőjéről mintáztam) az az ötlete támadt, hogy megtámogatja zenei törekvéseimet azzal, hogy mi helyettesítsük a kortárs író, Hazai Attila ilyenkor használatos zenekarát, a Pepsi Érzést. (Hazai 2012-ben fiatalon, tragikus körülmények között elhunyt)

Elsőként Laci és én értünk a helyszínre. Laci éppen aznap állam (egyház) vizsgázott le teológiából sikerrel, ezért nem győzte fogadni a gratulációkat. Belépve a színházba egy büfészerűségben találtuk magunkat. Meglepődtünk, hogy itt fogunk játszani. Egy valódi színházra számítottunk kimondatlanul, súgólyukkal és függönnyel. Ehelyett egy félhomályos presszóban találtuk magunkat, ahol már ott üldögéltek az írók. Ismerkedtünk, heherésztünk, de nem sikerült feloldódni, a két csoport másképpen képzelte el a másikat. Szabolcs rózsaszínű zakóban volt, ami nem tett jó benyomást a rockerekre. Ménesi Attila első kérdése ez volt: Hoztatok füvet srácok? Szégyenünkre nem hoztunk füvet.

Hamarosan megérkezett Bogár és Roland is. Elkezdtük összerakni a cuccot, a Géza nevű technikus segítségével Közben megérkezett dobosunk, Viktor is, szokás szerint Pearl-dobokat reklámozó pólóban. Egy idősebb „Nagy generációs” fazon megkérte Viktort, hagy próbálja ki a dobokat, amit ő nagyon különös módon megengedett neki.

Ekkor már igen éhes voltam, és szóltam Bogáréknak, hogy menjünk már el kajálni, de nem jöttek, más dolguk volt. Aztán már jöttek volna, de közben elkezdtünk Rolanddal hangolni. Roland helyettesítette Lacit a számok felében, valamint beugrott még hozzánk gyerekkori zenészpajtásom Kaszi, aki Viktort cserélte le négy számban. A sztárparádét friss szerzeményünk, az ausztrál lány, Marie Hill koronázta meg. Marie a Moonlight Shadow és a Parting Song (egy ausztrál specialitás) mellett a Mono legnagyobb slágereinek angol fordítását készült elénekelni a bandával, amely így már a nemzetközi színtér felé is kacsintgathatott.

Szokás szerint az utolsó pillanatra hagytuk a dalsorrend összeállítását. Mivel nem volt semmi írószerszámunk, ki mástól kérhettünk volna, mint az íróktól, de papírjuk nekik sem volt. Megrökönyödve kérdeztem Andreát: mi történik, ha egyszer csak jön az ihlet, mondjuk a metrón, és pont nincs papírja? Andrea így felelt: „Jó kérdés, ma a metrón jutott eszembe egy vers, meg kellett jegyeznem” És elszavalta a verset. Megilletődve hallgattuk.

Elindultam az Üllői úton, és találtam egy étteremnek látszó helyet. Az ajtóban egy táblára krétával ki volt írva bableves 500 Ft. Lementem a pincébe. Odalent családias volt a hangulat , csak két asztalnál ültek tízen-tízen, romák. Mivel mindenki felkapta a fejét amikor beléptem, visszafordulni már nem lehetett. Gondoltam semmi baj, nem fognak megkéselni, odamentem a szintén roma csaposhoz

–Mit lehet itt enni –kérdeztem kedvesen mosolyogva, közben Terence Hillre igyekeztem gondolni
–Már nincs konyha, semmit-felelte.
–Miért? Hiszen még csak nyolc óra van!?
–Testvérem,, itt már évek óta nincs konyha.

Mikor visszaértem a színházba, már ment a felolvasás, és elég sokan voltak, de nem láttam senki ismerőst. Ott volt Viktor leendő volt felesége, Juli, valamint az öccse Gergő, azon kívül senki. Bementem a terembe és hallgattam egy darabig az előadást. Éppen valami verekedésről volt szó, egész érdekes sztori volt. Később tudtam meg Kaszitól, hogy Szabolcs novellája volt, ami egy megtörtént eseményt dolgoz fel : D. Tóth Csaba műkedvelő festő verekedett össze valakivel. Patak vér folyt. Kifelé menet találkoztam Siklósi Krisztával és Tamással. Kriszta énekesnő, galériában dolgozik, és írtunk egyszer együtt egy számot. Ma este nagyon jól nézett ki, valószínűleg mert ő is azt hitte, hogy színházba mennek. (üzenet a jövőből: 2010: Kriszta Bogár három gyermekének anyja!:)).

Tamás fogtechnikus, Műegyetemre járt ő is, de aztán idejében otthagyta, amiért nagyra tartom. Emellett indusztriális zenét játszik, számítógépes kavarással csinált egy cd-t. Tamás szomorúan mondja, hogy elküldte a Wantednak a cd jét, de helyette a Műszaki Hiba demojával foglalkoztak inkább. Kriszta pár éve szerepelt egy holland válogatáslemezen, de az ő zenekarával sem történik semmi mostanság, a tagok nagy linkek lehetnek, akárcsak mi magunk. Ott volt Hódi Szabolcs is gyerekkori barátnőjével, Gabival, kicsit meghízott (Szabolcs, és nem Gabi!), de jól nézett ki, és megint megnevettetett mindenkit a kórházi történeteivel. Szabolcs betegsége ugyanaz, mint Antall Józsefé volt, mondjuk ki: egyfajta rákja van, de szerencsére ő nagyon bizakodó: mint mesélte, Antall halála óta sokat megtudott az orvostudomány erről a betegségről. Viccelődve meséli, hogy lényegében lemondtak róla, ami őt hallgatva tényleg képtelenségnek tűnik. (Halló itt 2010: Szabolcs él és virul, négy gyermekük van Gabival. Ne mondja senki sem, hogy csupa szar hírem van...)

Ekkor már Marie is előkerült, néhány ausztrállal, Carolynnal és egy amerikai lánnyal akit fura módon Tatjánának hívtak, valszeg nem a hidegháború idején kapta ezt a nevet.

-Nini, csak nem te is a Bogár koncertjére jöttél?–kérdezte Kis Zoli, egykori csoporttársam. No comment.

Mindenki kérdezgette, hogy mikor kezdünk már el játszani, mert elmegy az utolsó busz, de az irodalmárok képtelenek voltak abbahagyni a felolvasást. Végül tíz körül kezdtünk, elég sokan el is mentek addigra. Marie eleinte ideges volt, de a végére belejött a dologba. A Cramberries énekesnőjéhez hasonlóan remegett a hangja, de a közönségnek így is nagyon tetszett, sőt azt hitték, direkt csinálja.

Bogár szokás szerint formáján felül játszott, csak nagyon visszafogta magát. Nem énekelt (igaz erre mi kértük legutóbb) nem beszélt, és szinte végigülte a koncertet, ami engem nem zavart, de később többen is szóvá tették. Laci Rolanddal váltakozva elég jól szerepelt, bár én nem nagyon hallottam egyikőjüket sem.

Roland nagyot domborított a spanyol és a blues számokban. A dobosoknak nem tett jót a cserélgetés, mindketten elég halványak voltak, különösen Kaszi, akinek nem volt ideje belejönni a négy szám alatt. Viktor azzal együtt nem nagyon hibázott, és pontosabb volt mint máskor.
Ami engem illet, bár többször is elfelejtettem a szöveget, nem énekeltem rosszul. A spanyol szám különösen jól sikerült. Bár elég gyengén gitároztam, de vegyétek figyelembe, hogy a showmani teendőket is én láttam el. Mindent egybevetve ez volt talán a Monó pályafutásának legjobban sikerült és leghosszabb koncertje, főleg Rolandnak, Marie-nek, és a kibővült repertoárnak köszönhetően. Tizennyolcan tartottak ki a végéig, köztük Szabolcs, Gabi, valamint alkalmi managgerünk, Benedek Szabolcs és első felesége, Timi. Amúgy mindenkinek nagyon tetszett Marie, az új szerzemény.

Néhány észrevétel a közönség soraiból:

„Azt mondtam a barátaimnak, gyertek el, a zenekar elég szar, de Bogár is játszik benne. Hát jól leszidtak utólag, hogy nem is volt olyan rossz, értitek?” –D. Tamásné Móni, háztartásbeli.

„Az angol szövegektől nem lett jobb, de rosszzabb sem, teljesen új dimenzióba került az egész!” –K. Tamás, zenész, fogtechnikus.

„A napóleon és a spanyol szám nekem mindig is tetszett, de volt egy szám amit nagyon elhúztatok asszem a kikelet, volt egy másik amiben túl sok rész volt (perselymalac, a szerk. ) azok nem tetszettek. Az ausztrál szám? Na, az nem tetszett.”–S. Krisztina, virágkötő.

„Nagyon jó volt az új csaj, érdekes volt ahogy a hangját rezegtette, titeket nem idegesített hogy a sok bunkó meg beszélgetett hátul? Nem is gondoltam hogy a Moonlight Shadowt is el tudjátok játszani!”–H. Szabolcs, statikus

„Jó ez a Monó, csak éppen semmi különös. Valami hiányzik belőle!” –B. Szabolcs, közgazdász, író

„Még a Santanat nyomjátok el srácok”–ismeretlen negyvenes dobos, tacskótulajdonos

A koncert után még jó darabig ott maradtunk iszogattunk amíg a Viktor cimborája ki nem dobolta magát teljesen. A csapos, a Géza, és a dobos fazon is elégedett volt a koncerttel. Bogárral és Lacival hazavittük a cuccot, majd újra összegyűltünk a Süss Fel Nap nevű helyen. Ez egy elég ócska hely, sok füsttel és szar zenével, drága sörrel, de Viktor és Roland szeretik valamiért. Valószínűleg itt teremnek a mindenre kapható csajok.

A rövid idő alatt amíg ott voltunk, megbeszéltük a Monó együttes jövőjét. Laci világnézeti okokból (rockzene és sátánizmus összefüggései) továbbra is csak a múltban kíván részt vállalni. Bogár véleménye szerint egyáltalán nem biztos hogy szükség van-e fejlődésre, mivel az eddigi eredményeknek objektív megítélésével még adós a kritika. Ebben talán igaza volt, de nem tudott tovább koncentrálni a témára, mert feltűnt a színen egy szőke lány (mint később megtudtam Bogár kvázi barátnője, Edina) egy másik fickó társaságában.

Viktor szerint a legnagyobb probléma a felállással van, ezért azonnal felajánlotta a lemondását, és hogy előtte még kirúg mindenkit, de végül is csak egy kisgazda képviselőjelöltet fosztott meg a szélesebb publicitástól, már az utcán.

Rolandot megpróbáltam rávenni, hogy állandó tagként csatlakozzon a bandához, de csak sejtelmesen mosolygott. "Neked egy blues zenekart kéne csinálnod, András. Abban benne lennék. Te egy blues gitáros vagy". 

Nem tudtam eldönteni, hogy ezt az észrevételét kritikának, vagy dicséretnek szánta e, és hogy komolyan gondolta-e a zenekaralpítást, mindenesetre amikor Viktorral megpróbálkoztunk Roland ötletével, ő maga nem állt kötélnek.

Visszatekintve, talán Szabolcsnak volt leginkább igaza: valami tényleg hiányzott a Monóból, viszont volt benne valami, amit máshol azóta sem találok.

Garázsmenet V. - Sör és Rock

"She started shakin' to that fine fine music You know her life was saved by rock 'n' roll" Velvet Underground

Mezőtúri Sör és Rockfesztivál, 1996, Július 11.

Monó zenekar: Gesztesi Tünde–ének, Fábián András–ének/elektromos gitár, Puchner László–elektromos gitár, V.Nagy Zoltán–Basszusgitár, Szacsúri János –dobok

• Legoland
• Jóbarát
• Alkalom
• Geometria
• Csillagok
• Kikelet

A Monó első fellépése 1996 nyarán, Mezőtúron történt, az első Mezőtúri Sör és Rockfesztiválon. Egyszerű ezt így leírni, de sok töprengés és még több izgalom előzte meg ezt a látszólag jelentéktelen eseményt. Korábban csak önmagunk és barátaink szórakoztatására zenéltünk, de mostmár szélesebb közönséggel is számolnunk kellett, emellett néhány előre nem várt akadályt is gördített elénk a sors. Ezek egyike volt, hogy amikor a fesztivál híréről értesültünk, a nevezés első fordulója már lezajlott. Ezen a körülményen sikerült úrrá lenni, egy kis mezőtúri ismeretség segítségével, így a banda meghallgatás nélkül jutott tovább a második fordulóba, ami egy kis önbizalmat adott a csapatnak, de a kétkedés csíráját is elültette bennünk. Ezen felül merőben konkrétabb gondokkal is meg kellet küzdenünk, például még nem volt énekesünk. Igazából dobosunk sem.

Hárman voltunk, Laci, Bogár és én. Szerencsére, ahogy az ilyenkor lenni szokott, Bogár „ismert valakit”, aki alkalmas lehet a feladatra. A lányt Klárinak hívták, és tudott egy kicsit énekelni, sőt már játszott is valamilyen zenekarban. Bogár elhívta Klárit a Monó egyik próbájára, ahol elénekelte a Monó első számát, az Alkalmat (melynek emlékét hangfelvétel is őrzi) de általában elég kritikusan nyilatkozott a zenekarról. Bogárral jelentőségteljesen összenéztünk, mindketten tudtuk, hogy megtaláltuk a megoldást. (Pedig nem találtuk meg)

Már csak a dobost kellett megtalálnunk, ami apró problémának tűnt, hiszen kettőt is ismertem. Legelőször Kaszit, volt osztálytársamat kereste meg, aki a Bakonyi Kanemberekben bizonyitott ezen a poszton korábban. De Kaszi nem állt kötélnek. „Tök égés lesz”–mondogatta –„szerintem tök szívás lesz!”–„Én nem égek veletek!”

Szacsúri Jancsival véletlenül találkoztam Szolnokon, a József Attila úti buszmegállóban. Korábban vele is együtt zenéltem néhányszor, de aztán nem egészen békében váltunk el egymástól (lényegében kirúgtak). Megörültem neki, de bevallom, egyúttal az is átfutott az agyamon, hogy ha túlleszünk Mezőtúron, és már nem lesz szükségünk rá, visszaadhatom a kölcsönt. Barátságosan köszöntöttem hát , és hogy bebizonyítsam nagyvonalúságomat, és hogy a történtek ellenére sem haragszom rá, nekiszegeztem a kérdést, volna–e kedve velünk fellépni Mezőtúron.

„Igazság szerint van már dobosunk, Kaszi. De tudod nem olyan jó mint te és...” –Jancsinak hízelgett az ajánlat és rögtön igent mondott. Keserűen elpanaszolta, hogy korábbi zenekara, miután mindenkit kirúgott belőle, megszűnt. „mert nem lehetett velük együttműködni..”.

Úgy tűnhetett, most már minden együtt van, Bogárral vidáman indultak el Klárit meglátogatni, hogy hivatalosan is ajánlatot tegyünk neki. Mégsem voltunk egészen biztosak a dolgunkban, mindketten gondoskodtunk tartalékról is. Én a Rolling Stones lemezbolt csinos eladónőjét Katát kértem a csatlakozásra, aki először szabódott,majd igent mondott. „..végülis az Ugatha Christie is hívott már, de akkor nemet mondtam..”

Bogár gimnáziumi barátnője, Gesztenye húgát, Tündét tartotta a talonban, akiről szintén úgy hírlett, énekelgetett egy gimnazista zenekarban.Hamarosan kiderült, hogy ez a túlzott óvatosság nem volt alaptalan. Klári kollégiumi szobájában rövid úton kikosarazott bennünket magánéleti és szakmai okokra való hivatkozással. Már indulni készültem volna, és éppen azon tűnődtem, hogy Tünde vagy Kata legyen–e a következő áldozat, de Bogár és Klári még megvitatták Bogár államvizsgáját. „És ellenszenves hogy ennyire erőszakosak vagytok”–vetette még Klári utánunk távoztunkban.

A meghiúsult kísérlet után a Móricz Zsigmond körtéren üldögéltünk szomorúan, és először vetettük fel azokat a kérdéseket, –„hogyan tovább? Érdemes– e? stb.” –melyek drámai módon később oly sokszor vetődtek fel újra a Monó története során. Már csak egy hét volt a tervezett fellépésig, a kétségbeesés szélén álltunk, amikor egy váratlan fordulat új lendületet adott az ügynek. Tünde vállalta a fellépést, és végre megkezdődhettek a próbák Budafokon. Jancsi meglepő követelményeket támasztott a zenekarral szemben a fellépés fejében – kötelesek voltak az ő és dobjai folyamatos szállítását szervezni és bonyolítani a Budafok–Mezőtúr–Szolnok háromszögben, emellett a BKV járatain ülőhelyet biztosítani számára a próbák idején, de az adott helyzetben ez már-már természetesnek tűnt. A próbák jó ütemben haladtak, és amikor már látszott az alagút végén a fény, a koncert előestéjén Laci így sóhajtott fel. „Hát soha nem hittem volna,hogy én egy olyan zenekarban leszek amelyiknek lesznek számai és fellép!”

„Erre azért még ne vegyünk mérget!”–torkoltuk le Bogárral a bölcs emberek előrelátásával.Valahogy mégis megérkeztünk Mezőtúrra, bár néhány órás késéssel, mert János édesapja, aki a közelben töltötte katonaéveit a hatvanas években „tudott egy rövidebb utat”. Bejutottunk a fesztivál színhelyéül szolgáló laktanyába, megtaláltuk a számukra kijelölt színpadot, és csendesen sörözgetve (Tünde vodkázgatva) vártuk a sorukat, amíg a színpadon a Szűzriadó együttes gyakorlatozott. János egy barátjával találkozott össze, Bélával aki egy másik banda dobosaként látogatott ide. Fekete bőrdzsekit, cirmos nadrágot és göndör bundesliga frizurát viselt, ujjai között fáradhatatlanul dobverőket pörgetett.

„Nézzetek rá.”–mondta később Tündének–„ Ő dobos. Úgy néz ki mint egy dobos. De én?! Hogy nézek én ki?!”. Tünde végigmérte, de semmi különöset nem talált rajta, a sárga műbőrdzsekin kívül, de ha nem lett volna 38 fok, még ez is természetesnek tűnt volna. „Te majd úgy dobolsz mint egy dobos”–próbálta nyugtatni.

És elérkezett a pillanat, színpadra szólították a Monó zenekart. Reszkető lábakkal , de jóleső izgalommal indultunk a színpad felé , amikor hirtelen Jancsi eszelősen rángatni kezdte a legelöl lépkedő András ingujját:

–Nagyon nagy baj van ! Nem hoztam pergődobot!

–Hát kérjél kölcsön a Béla haverodtól!

–De nem lehet, ők éppen most játszanak a metál színpadon!

–Jól van, akkor majd kérünk ezektől akik most játszanak.

–De nem fognak adni!!!!

–Nincs más választásuk.

Hamarosan ez is megoldódott, és megnyugodva kászálódtunk fel a színpadra. Mivel Jancsi édesapja videóra rögzítette az eseményeket, innentől hiteles –bár kicsit féloldalas, és mintegy harminc fokban megdőlt–képet kaphatunk az eseményekről. Én jobboldalon, kék farmeringben és fehér nadrágban, mögöttem Laci, vicsorgó vörös ördögfejet ábrázoló pólóban, Bogár baloldalt, hasán hatalmas barna teknősbéka díszeleg, középen pedig a sztár, Tünde helyezkedett el, fekete nadrágban és blézerben, alig köldökig érő trikóban, kezében papírpaksaméta. A dobok mögül alig látszik ki Jancsi, csíkos tengerészpólóban, fejét lehajtva próbálgatja a pedálokat. Hátuk mögött Borsodi söröket és Marlborót reklámozó plakátok.

–Kezdhetjük?–kérdeztem a legrutinosabb játékoshoz méltó nyugalmat színlelve, két hasonló jellegű koncerttel a hátam mögött

–Akkor...őőő.. a Monó zenekar következik Budafokról...–mondom a mikrofonba, majd gyorsan hozzáteszem:–....első fellépése.

A közönség támogatóan hujjogatni kezd a bejelentésre, mi pedig belekezdünk a Legoland című dalunkba. Bár Tündét egyáltalán nem halljuk, kicsit egyenletlenül, de hiba nélkül végigjáttszuk a dalt, amit a közönség némi tappssal jutalmaz.

„Nem szakadt le a színpad.”–nyugtázza magában Laci.
„Jó lenne,ha lehetne hallani” jegyzi meg valaki.
„Nem hallhatnánk mi is a Tündét, ezt a lányt?”–kérdezi Bogár a technikusoktól, majd Tünde is rátesz egy lapáttal.
„Lehetne valami éneket hallani!”–kérdezi,és innentől a technikusok mindent megtesznek a hangminőség ellen,ami képességeikből futja.

A következő szám, a Jóbarát. Jancsinak egy megbeszélt jelre kellene abbahagynia a számot, ránézek, és bólintok. A szám a vége felé közeledik, de ő lehajtott fejjel dobol, nem néz a kamerába, a közönségre ,még kevésbé rám, ahogy egyre ingerültebben bólogatok. Lacinak is feltűnik a dolog, már ő is a dobost nézi, Tünde egykedvűen figyeli a fejleményeket, végül Bogár odasétál a dobfelszereléshez –ez az egyetlen jelenet amikor sikerül a kamera látóterébe kerülnie–,ez már Jancsinak is feltűnik, felnéz,és arcán a felismerés kifejezésével rávág a cintányérra és végre abbahagyja a dobolást.

Az alkalom következik, első közös dalunk, és meglepő közönségsikert arat. „Jóó..!!”–kiált fel néhány ember, és két félmeztelen fickó táncolni kezd a színpad előtt. Egy mohikánfrizurás punk Tündéhez próbál közel férkőzni, halaszthatatlan közlendője van, ezért a zenét is megpróbálja keresztülordítani.

Egy funky számot játszunk, a geometriát, senkit sem lep meg, hogy Jancsi négy negyedben kezdi ; mindenki a befejezést jelző gitárszólót várja, amikor a gitárom varázsütésre elhallgat, valószínűleg kontakthiba miatt. János lehajtott fejjel kalapál tovább, Laci wah pedálja kuruttyol, Bogár végképp belezavarodik a basszusba, Tünde időnként belekezd a refrénbe, amíg én elkeseredeten az erősítőnél matatok. Végül valahogy ez is végetér, de a közönség néma csenddel jutalmazza a szerencsétlenkedést. Ekkor még nem tudják, hogy ezt a számot soha többet nem tudják sikerre vinni, mindig ugyanezt a reakciót váltja ki.

A csillagok útja indiai ihletésű gitárszólómmal indul, de a punkok és a pogózók vigasztalanok maradnak,amiért le kellett ülniük. Csak egy kemény rock and roll ,az őszi kikelet hatására bocsátanak meg, a punkok támadásba lendülnek a pogózók is újrakezdik, majd ahogy véget ér a dal, marasztalni próbálják a búcsúzkodó zenekart.

–„.....a Monó együttes volt, Budafokról, köszönjük a figyelmet...” -mondja Bogár a mikrofonba

–„még egy számot játtszatok! Egy rock and roll számot!...Edda!”–követeli a mohikánfrizurás, de a technikusok rázzák a fejüket, nincs ráadás.

Vegyes érzelmekkel kászálódtunk le a színpadról, megszólalni nem tudtunk, egyrészt senki sem tudta, hogyan értékeljük a történteket, másrészt boldogok voltunk, hogy ép bőrrel megúsztuk első koncertünket. (én a harmadikat) Jancsi szólalt meg először.

–Azt hiszem, jobb, ha minél előbb elhúzunk innen...– apja helyeslően bólogatott.

–Ki iszik velem valamit?–kérdezte Tünde, majd megindultunk, maguk sem tudtuk hová.

Útközben punkok állítottak meg.

–Helló, figyelj már, mióta gitározol?–kérdezte egy sex pistols pólós gyerek.

–Háát..már elég régen. - mondom- Vagy öt éve. Miért, tetszett?

–Ááá..nem azért kérdeztem..

Néhány perces szótlan séta után egy elhagyott réten kötöttünk ki, és leültünk a fűbe. Jancsi arca nem sok jót igért.

–Rettenetesen szarok voltunk–szögezte le mindjárt.– Az összes számot elrontottam.

–Nem volt azért az olyan rossz, kívülről fel sem tűnt, ugye?–néztem  segélykérően János apjára .

–Tényleg nagyon szarul szólt.–felelte az apa–de nem ti tehettek róla. Egyszerűen a hangzás élvezhetetlen volt. A Tündét nem is lehetett hallani. Egyáltalán semmit sem lehetett hallani..

–A basszusgitárt meg lehalkították!–folytatta Bogár–egyszer hangosabbra vettem, erre odajött a technikus és lehalkította! Hát ehhez azért pofa kell, nem? Neked meg mi a szar volt a gitároddal?

–Hát nem szólt. Valószínűleg valamelyik kábel.

Laci és Tünde jobbnak látták ehhez már nem fűzni semmit. Egy darabig hallgattak, majd János és az apja felálltak.

–Szerintem menjünk. Ti akartok még itt maradni?

–Háát..szerintem maradunk még egy kicsit, felelte Bogár, inkább magának, a távozók után nézve.

–Viszont egész jól sikerült a szólóm. –jegyezte meg Laci a hirtelen támadt csöndben

–Micsoda?! Melyik szólód?–kérdezte Bogár

–A szólóm. Egyetlenegy szólóm volt. Az Alkalomban. Rendszeresen elrontom, de most valahogy sikerült.

–Igen az alkalom egész jó volt. Mintha tapsoltak volna...–tűnődtem

–Tényleg. Ki tudtam énekelni azt a magas hangot..húú..–vetette közbe Tünde

–Jóbaráááát! Jóbaráát! Ha-ha,hogy ordított már Bogár!..

–Várom hogy kezdjek szólózni,és egyszercsak bang,nem szól,ha,ha,ha...

Lassanként mindegyikünknek eszébe jutott valami kellemes vagy legalább vicces emlék a koncertről. Olyan érzés volt, mintha a fekete fehér film színesre váltana. A viccelődés legfőbb célpontja persze a távozott Jancsi volt.

–Hogy nézek én ki? Sehogy! Mi vagyok én? Én szar vagyok ha ha....

–Viszont a Béla,az más..az dobos!!

–Ne bántsátok, legalább a bőrdzsekit levette végül...

Ebben a hangulatban indultunk vissza , a metál színpad felé irányítva lépteiket, ahol éppen egy trash core zenekar játszott, az énekes a seggét mutatta a közönségnek, miközben ezt ordította a mikrofonba:

–Mocskos állatok, le vagytok szarva parasztok!–majd hatalmas gerjedés következett és a zene elhallgatott. A zenekar tanácstalanul állt a színpadon, és a technikusoktól várt magyarázatot. A közönség csodálkozva abbahagyta a pogózást. Az énekes–mostmár békülékenyebb hangot megütve a mikrofonba szólt.:

–Ne haragudjatok, egy kis technikai szünet, rögtön folytatjuk....

–Mindig azt hiszem,hogy szeretem a metal zenét–jegyezte meg Laci–aztán tessék, eljövök egy ilyen koncertre,és máris hányok tőle....

A másik színpadon,ahol mi is játszottunk, most a budapesti Szűzriadó együttes küszködött éppen.

–Lehetne valami éneket hallani? Abszolút nem halljuk az éneket! –ilyeneket magyarázott a szőke mikrofonfrizurás énekes, és mi kárörvendően hallgattuk.

–Szerintetek érdemes megvárnunk az eredményhirdetést?–kérdezte Bogár

–Persze hogy érdemes,–vágtam rá–az újságból akarod megtudni hogy mit nyertünk? –de persze, tévedett. Szinte mindenki kapott valamilyen díjat kivéve bennünket, és az általunk titkos esélyesnek gondolt Szűzriadót. Néhányszor még ki és besétáltunk a laktanyából, kiélvezve első stage-passunk által adott lehetőségeket.

A laktanya mögött vándorcirkusz építkezett, amit távolról sörsátornak néztünk, és gyalogosan erre vettük az irányt. Megpróbálkoztunk a céllövöldével, de itt is esélytelennek bizonyultunk.

–Mostmár menjünk.–mondta Laci–holnap huszonnégyórázom, és szeretnék még ma hazaérni valahogy.

–De előbb még menjünk egy kört!–mutatott Tünde a mögöttünk üresen lengő körhintára. Bogár elővette maradék pénzét és befizetett mindenkit egy menetre. Aztán mégegyre. Majd mégegyre. A körhintáról új perspektívák tárultak fel előttünk: alattuk az apró emberek, a sátor, a laktanya a színpaddal, ahol délután játszottuk, mind jelentéktelennek tűntek a zenekarunkhoz képest. Valahol messze az országút kanyarog, rajta a szomorú dobossal és az apjával. Repültünk egymás mögött, hátradőltünk ,és elégedetten élveztük a látványt. Maguk sem gondoltuk volna, hogy ennyire élvezni fogjuk.