"She started shakin' to that fine fine music You know her life was saved by rock 'n' roll" Velvet Underground
Mezőtúri Sör és Rockfesztivál, 1996, Július 11.
Monó zenekar: Gesztesi Tünde–ének, Fábián András–ének/elektromos gitár, Puchner László–elektromos gitár, V.Nagy Zoltán–Basszusgitár, Szacsúri János –dobok
- Legoland
- Jóbarát
- Alkalom
- Geometria
- Csillagok
- Kikelet
A Monó első fellépése 1996 nyarán, Mezőtúron történt, az első Mezőtúri Sör és Rockfesztiválon. Egyszerű ezt így leírni, de sok töprengés és még több izgalom előzte meg ezt a látszólag jelentéktelen eseményt. Korábban csak önmagunk és barátaink szórakoztatására zenéltünk, de mostmár szélesebb közönséggel is számolnunk kellett, emellett néhány előre nem várt akadályt is gördített elénk a sors. Ezek egyike volt, hogy amikor a fesztivál híréről értesültünk, a nevezés első fordulója már lezajlott. Ezen a körülményen sikerült úrrá lenni, egy kis mezőtúri ismeretség segítségével, így a banda meghallgatás nélkül jutott tovább
a második fordulóba, ami egy kis önbizalmat adott a csapatnak, de a kétkedés csíráját is elültette bennünk. Ezen felül merőben konkrétabb gondokkal is meg kellet küzdenünk, például még nem volt énekesünk. Igazából dobosunk sem.
Hárman voltunk, Laci, Bogár és én. Szerencsére, ahogy az ilyenkor lenni szokott, Bogár „ismert valakit”, aki alkalmas lehet a feladatra. A lányt Klárinak hívták, és tudott egy kicsit énekelni, sőt már játszott is valamilyen zenekarban. Bogár elhívta Klárit a Monó egyik próbájára, ahol elénekelte a Monó első számát, az Alkalmat (melynek emlékét hangfelvétel is őrzi) de általában elég kritikusan nyilatkozott a zenekarról. Bogárral jelentőségteljesen összenéztünk, mindketten tudtuk, hogy megtaláltuk a megoldást. (Pedig nem találtuk meg)
Már csak a dobost kellett megtalálnunk, ami apró problémának tűnt, hiszen kettőt is ismertem. Legelőször Kaszit, volt osztálytársamat kereste meg, aki a Bakonyi Kanemberekben bizonyitott ezen a poszton korábban. De Kaszi nem állt kötélnek. „Tök égés lesz”–mondogatta –„szerintem tök szívás lesz!”–„Én nem égek veletek!”
Szacsúri Jancsival véletlenül találkoztam Szolnokon, a József Attila úti buszmegállóban. Korábban vele is együtt zenéltem néhányszor, de aztán nem egészen békében váltunk el egymástól (lényegében kirúgtak). Megörültem neki, de bevallom, egyúttal az is átfutott az agyamon, hogy ha túlleszünk Mezőtúron, és már nem lesz szükségünk rá, visszaadhatom a kölcsönt. Barátságosan köszöntöttem hát , és hogy bebizonyítsam nagyvonalúságomat, és hogy a történtek ellenére sem haragszom rá, nekiszegeztem a kérdést, volna–e kedve velünk fellépni Mezőtúron.
„Igazság szerint van már dobosunk, Kaszi. De tudod nem olyan jó mint te és...” –Jancsinak hízelgett az ajánlat és rögtön igent mondott. Keserűen elpanaszolta, hogy korábbi zenekara, miután mindenkit kirúgott belőle, megszűnt. „mert nem lehetett velük együttműködni..”.
Úgy tűnhetett, most már minden együtt van, Bogárral vidáman indultak el Klárit meglátogatni, hogy hivatalosan is ajánlatot tegyünk neki. Mégsem voltunk egészen biztosak a dolgunkban, mindketten gondoskodtunk tartalékról is. Én a Rolling Stones lemezbolt csinos eladónőjét Katát kértem a csatlakozásra, aki először szabódott,majd igent mondott. „..végülis az Ugatha Christie is hívott már, de akkor nemet mondtam..”
Bogár gimnáziumi barátnője, Gesztenye húgát, Tündét tartotta a talonban, akiről szintén úgy hírlett, énekelgetett egy gimnazista zenekarban.Hamarosan kiderült, hogy ez a túlzott óvatosság nem volt alaptalan. Klári kollégiumi szobájában rövid úton kikosarazott bennünket magánéleti és szakmai okokra való hivatkozással. Már indulni készültem volna, és éppen azon tűnődtem, hogy Tünde vagy Kata legyen–e a következő áldozat, de Bogár és Klári még megvitatták Bogár államvizsgáját. „És ellenszenves hogy ennyire erőszakosak vagytok”–vetette még Klári utánunk távoztunkban.
A meghiúsult kísérlet után a Móricz Zsigmond körtéren üldögéltünk szomorúan, és először vetettük fel azokat a kérdéseket, –„hogyan tovább? Érdemes– e? stb.” –melyek drámai módon később oly sokszor vetődtek fel újra a Monó története során. Már csak egy hét volt a tervezett fellépésig, a kétségbeesés szélén álltunk, amikor egy váratlan fordulat új lendületet adott az ügynek. Tünde vállalta a fellépést, és végre megkezdődhettek a próbák Budafokon. Jancsi meglepő követelményeket támasztott a zenekarral szemben a fellépés fejében – kötelesek voltak az ő és dobjai folyamatos szállítását szervezni és bonyolítani a Budafok–Mezőtúr–Szolnok háromszögben, emellett a BKV járatain ülőhelyet biztosítani számára a próbák idején, de az adott helyzetben ez már-már természetesnek tűnt. A próbák jó ütemben haladtak, és amikor már látszott az alagút végén a fény, a koncert előestéjén Laci így sóhajtott fel. „Hát soha nem hittem volna,hogy én egy olyan zenekarban leszek amelyiknek lesznek számai és fellép!”
„Erre azért még ne vegyünk mérget!”–torkoltuk le Bogárral a bölcs emberek előrelátásával.Valahogy mégis megérkeztünk Mezőtúrra, bár néhány órás késéssel, mert János édesapja, aki a közelben töltötte katonaéveit a hatvanas években „tudott egy rövidebb utat”. Bejutottunk a fesztivál színhelyéül szolgáló laktanyába, megtaláltuk a számukra kijelölt színpadot, és csendesen sörözgetve (Tünde vodkázgatva) vártuk a sorukat, amíg a színpadon a Szűzriadó együttes gyakorlatozott. János egy barátjával találkozott össze, Bélával aki egy másik banda dobosaként látogatott ide. Fekete bőrdzsekit, cirmos nadrágot és göndör bundesliga frizurát viselt, ujjai között fáradhatatlanul dobverőket pörgetett.
„Nézzetek rá.”–mondta később Tündének–„ Ő dobos. Úgy néz ki mint egy dobos. De én?! Hogy nézek én ki?!”. Tünde végigmérte, de semmi különöset nem talált rajta, a sárga műbőrdzsekin kívül, de ha nem lett volna 38 fok, még ez is természetesnek tűnt volna. „Te majd úgy dobolsz mint egy dobos”–próbálta nyugtatni.
És elérkezett a pillanat, színpadra szólították a Monó zenekart. Reszkető lábakkal , de jóleső izgalommal indultunk a színpad felé , amikor hirtelen Jancsi eszelősen rángatni kezdte a legelöl lépkedő András ingujját:
–Nagyon nagy baj van ! Nem hoztam pergődobot!
–Hát kérjél kölcsön a Béla haverodtól!
–De nem lehet, ők éppen most játszanak a metál színpadon!
–Jól van, akkor majd kérünk ezektől akik most játszanak.
–De nem fognak adni!!!!
–Nincs más választásuk.
Hamarosan ez is megoldódott, és megnyugodva kászálódtunk fel a színpadra. Mivel Jancsi édesapja videóra rögzítette az eseményeket, innentől hiteles –bár kicsit féloldalas, és mintegy harminc fokban megdőlt–képet kaphatunk az eseményekről. Én jobboldalon, kék farmeringben és fehér nadrágban, mögöttem Laci, vicsorgó vörös ördögfejet ábrázoló pólóban, Bogár baloldalt, hasán hatalmas barna teknősbéka díszeleg, középen pedig a sztár, Tünde helyezkedett el, fekete nadrágban és blézerben, alig köldökig érő trikóban, kezében papírpaksaméta. A dobok mögül alig látszik ki Jancsi, csíkos tengerészpólóban, fejét lehajtva próbálgatja a pedálokat. Hátuk mögött Borsodi söröket és Marlborót reklámozó plakátok.
–Kezdhetjük?–kérdeztem a legrutinosabb játékoshoz méltó nyugalmat színlelve, két hasonló jellegű koncerttel a hátam mögött
–Akkor...őőő.. a Monó zenekar következik Budafokról...–mondom a mikrofonba, majd gyorsan hozzáteszem:–....első fellépése.
A közönség támogatóan hujjogatni kezd a bejelentésre, mi pedig belekezdünk a Legoland című dalunkba. Bár Tündét egyáltalán nem halljuk, kicsit egyenletlenül, de hiba nélkül végigjáttszuk a dalt, amit a közönség némi tappssal jutalmaz.
„Nem szakadt le a színpad.”–nyugtázza magában Laci.
„Jó lenne,ha lehetne hallani” jegyzi meg valaki.
„Nem hallhatnánk mi is a Tündét, ezt a lányt?”–kérdezi Bogár a technikusoktól, majd Tünde is rátesz egy lapáttal.
„Lehetne valami éneket hallani!”–kérdezi,és innentől a technikusok mindent megtesznek a hangminőség ellen,ami képességeikből futja.
A következő szám, a Jóbarát. Jancsinak egy megbeszélt jelre kellene abbahagynia a számot, ránézek, és bólintok. A szám a vége felé közeledik, de ő lehajtott fejjel dobol, nem néz a kamerába, a közönségre ,még kevésbé rám, ahogy egyre ingerültebben bólogatok. Lacinak is feltűnik a dolog, már ő is a dobost nézi, Tünde egykedvűen figyeli a fejleményeket, végül Bogár odasétál a dobfelszereléshez –ez az egyetlen jelenet amikor sikerül a kamera látóterébe kerülnie–,ez már Jancsinak is feltűnik, felnéz,és arcán a felismerés kifejezésével rávág a cintányérra és végre abbahagyja a dobolást.
Az alkalom következik, első közös dalunk, és meglepő közönségsikert arat. „Jóó..!!”–kiált fel néhány ember, és két félmeztelen fickó táncolni kezd a színpad előtt. Egy mohikánfrizurás punk Tündéhez próbál közel férkőzni, halaszthatatlan közlendője van, ezért a zenét is megpróbálja keresztülordítani.
Egy funky számot játszunk, a geometriát, senkit sem lep meg, hogy Jancsi négy negyedben kezdi ; mindenki a befejezést jelző gitárszólót várja, amikor a gitárom varázsütésre elhallgat, valószínűleg kontakthiba miatt. János lehajtott fejjel kalapál tovább, Laci wah pedálja kuruttyol, Bogár végképp belezavarodik a basszusba, Tünde időnként belekezd a refrénbe, amíg én elkeseredeten az erősítőnél matatok. Végül valahogy ez is végetér, de a közönség néma csenddel jutalmazza a szerencsétlenkedést. Ekkor még nem tudják, hogy ezt a számot soha többet nem tudják sikerre vinni, mindig ugyanezt a reakciót váltja ki.
A csillagok útja indiai ihletésű gitárszólómmal indul, de a punkok és a pogózók vigasztalanok maradnak,amiért le kellett ülniük. Csak egy kemény rock and roll ,az őszi kikelet hatására bocsátanak meg, a punkok támadásba lendülnek a pogózók is újrakezdik, majd ahogy véget ér a dal, marasztalni próbálják a búcsúzkodó zenekart.
–„.....a Monó együttes volt, Budafokról, köszönjük a figyelmet...” -mondja Bogár a mikrofonba
–„még egy számot játtszatok! Egy rock and roll számot!...Edda!”–követeli a mohikánfrizurás, de a technikusok rázzák a fejüket, nincs ráadás.
Vegyes érzelmekkel kászálódtunk le a színpadról, megszólalni nem tudtunk, egyrészt senki sem tudta, hogyan értékeljük a történteket, másrészt boldogok voltunk, hogy ép bőrrel megúsztuk első koncertünket. (én a harmadikat) Jancsi szólalt meg először.
–Azt hiszem, jobb, ha minél előbb elhúzunk innen...– apja helyeslően bólogatott.
–Ki iszik velem valamit?–kérdezte Tünde, majd megindultunk, maguk sem tudtuk hová.
Útközben punkok állítottak meg.
–Helló, figyelj már, mióta gitározol?–kérdezte egy sex pistols pólós gyerek.
–Háát..már elég régen. - mondom- Vagy öt éve. Miért, tetszett?
–Ááá..nem azért kérdeztem..
Néhány perces szótlan séta után egy elhagyott réten kötöttünk ki, és leültünk a fűbe. Jancsi arca nem sok jót igért.
–Rettenetesen szarok voltunk–szögezte le mindjárt.– Az összes számot elrontottam.
–Nem volt azért az olyan rossz, kívülről fel sem tűnt, ugye?–néztem segélykérően János apjára .
–Tényleg nagyon szarul szólt.–felelte az apa–de nem ti tehettek róla. Egyszerűen a hangzás élvezhetetlen volt. A Tündét nem is lehetett hallani. Egyáltalán semmit sem lehetett hallani..
–A basszusgitárt meg lehalkították!–folytatta Bogár–egyszer hangosabbra vettem, erre odajött a technikus és lehalkította! Hát ehhez azért pofa kell, nem? Neked meg mi a szar volt a gitároddal?
–Hát nem szólt. Valószínűleg valamelyik kábel.
Laci és Tünde jobbnak látták ehhez már nem fűzni semmit. Egy darabig hallgattak, majd János és az apja felálltak.
–Szerintem menjünk. Ti akartok még itt maradni?
–Háát..szerintem maradunk még egy kicsit, felelte Bogár, inkább magának, a távozók után nézve.
–Viszont egész jól sikerült a szólóm. –jegyezte meg Laci a hirtelen támadt csöndben
–Micsoda?! Melyik szólód?–kérdezte Bogár
–A szólóm. Egyetlenegy szólóm volt. Az Alkalomban. Rendszeresen elrontom, de most valahogy sikerült.
–Igen az alkalom egész jó volt. Mintha tapsoltak volna...–tűnődtem
–Tényleg. Ki tudtam énekelni azt a magas hangot..húú..–vetette közbe Tünde
–Jóbaráááát! Jóbaráát! Ha-ha,hogy ordított már Bogár!..
–Várom hogy kezdjek szólózni,és egyszercsak bang,nem szól,ha,ha,ha...
Lassanként mindegyikünknek eszébe jutott valami kellemes vagy legalább vicces emlék a koncertről. Olyan érzés volt, mintha a fekete fehér film színesre váltana. A viccelődés legfőbb célpontja persze a távozott Jancsi volt.
–Hogy nézek én ki? Sehogy! Mi vagyok én? Én szar vagyok ha ha....
–Viszont a Béla,az más..az dobos!!
–Ne bántsátok, legalább a bőrdzsekit levette végül...
Ebben a hangulatban indultunk vissza , a metál színpad felé irányítva lépteiket, ahol éppen egy trash core zenekar játszott, az énekes a seggét mutatta a közönségnek, miközben ezt ordította a mikrofonba:
–Mocskos állatok, le vagytok szarva parasztok!–majd hatalmas gerjedés következett és a zene elhallgatott. A zenekar tanácstalanul állt a színpadon, és a technikusoktól várt magyarázatot. A közönség csodálkozva abbahagyta a pogózást. Az énekes–mostmár békülékenyebb hangot megütve a mikrofonba szólt.:
–Ne haragudjatok, egy kis technikai szünet, rögtön folytatjuk....
–Mindig azt hiszem,hogy szeretem a metal zenét–jegyezte meg Laci–aztán tessék, eljövök egy ilyen koncertre,és máris hányok tőle....
A másik színpadon,ahol mi is játszottunk, most a budapesti Szűzriadó együttes küszködött éppen.
–Lehetne valami éneket hallani? Abszolút nem halljuk az éneket! –ilyeneket magyarázott a szőke mikrofonfrizurás énekes, és mi kárörvendően hallgattuk.
–Szerintetek érdemes megvárnunk az eredményhirdetést?–kérdezte Bogár
–Persze hogy érdemes,–vágtam rá–az újságból akarod megtudni hogy mit nyertünk? –de persze, tévedett. Szinte mindenki kapott valamilyen díjat kivéve bennünket, és az általunk titkos esélyesnek gondolt Szűzriadót. Néhányszor még ki és besétáltunk a laktanyából, kiélvezve első stage-passunk által adott lehetőségeket.
A laktanya mögött vándorcirkusz építkezett, amit távolról sörsátornak néztünk, és gyalogosan erre vettük az irányt. Megpróbálkoztunk a céllövöldével, de itt is esélytelennek bizonyultunk.
–Mostmár menjünk.–mondta Laci–holnap huszonnégyórázom, és szeretnék még ma hazaérni valahogy.
–De előbb még menjünk egy kört!–mutatott Tünde a mögöttünk üresen lengő körhintára. Bogár elővette maradék pénzét és befizetett mindenkit egy menetre. Aztán mégegyre. Majd mégegyre. A körhintáról új perspektívák tárultak fel előttünk: alattuk az apró emberek, a sátor, a laktanya a színpaddal, ahol délután játszottuk, mind jelentéktelennek tűntek a zenekarunkhoz képest. Valahol messze az országút kanyarog, rajta a szomorú dobossal és az apjával. Repültünk egymás mögött, hátradőltünk ,és elégedetten élveztük a látványt. Maguk sem gondoltuk volna, hogy ennyire élvezni fogjuk.
