Garázsmenet IX. - A Szépek, a Csúnyák, és a Czukorkák

"És ha szépek és okosak is egyben, nem állnak szóba velem" KFT

A zenekari társkeresés legvadabb évei voltak ezek. Elsősorban a saját dalaimat akartam játszani, magyarul, magyarokkal, de persze jó lett volna eljátszani néhány aktuális kedvencet a Morcheebától a dIRE sTRAITS-ig és vissza. A zenekari társkeresés elsőszámú eszköze akkoriban a Pesti Est Apró rovata volt. Persze gitárossal már akkor is Dunát lehetett rekeszteni, ezért magamat hirdetni szinte semmi esélyem nem volt gitárosként, vagy akár dalszerzőként (Igen, azokkal is). A gitárosok egyetlen számottevő esélye az elhelyezkedésre az volt, ha megpróbáltak megfelelni valami meglévő projekt általában elég konkrét elvárásainak. Próbálkoztam hát én is, bár a kitérő a post-monoval nem arra utalt, hogy ez az én műfajom lesz.

Hey, Dénes - Kelenvölgy

A Pesti Est aprók jóvoltából jelentkeztem gitárosnak egy nagyon elszánt ritmusszekció mellé, és elmentem egy meghallgatásra egy budafoki családi házba, ami nem esett messze a Mono próbahelyétől, Bogárék Tordai utcai nyaralójától. A srácok elsőre nem tűntek rokonszenvesnek, ezért biztos ami biztos, a Benedek Szabolcstól kapott álnéven, Bakonyi Dénesként mutatkoztam be. A dobos elmondta, hogy ő bár jelenleg Műszaki Egyetemre jár,  alapvetően a zenélésből kíván megélni, és később Zeneakadémián tervezi folytatni tanulmányait. Ez első hallásra sem tűnt életképes koncepciónak, és akkor még nem is hallottam játszani. A meghallgatás számomra sem sikerült túl jól. Nem tetszett nekik az erősítőm. Nem tetszett nekik, hogy nyílt hangolásban játszottam. Egy Jimi Hendrix dalt, a Hey Joet kellett játszanom, ennek csak a Hobo féle verzióját ismertem, de valószinűleg azt sem tudtam egy elkötelezett Jimi fan szemszögéből is vállalhatóan eljátszani. Tényleg furán hangzott szólók nélkül egy Jimi Hendrix dal. "Szerinted a ritmusgitáros az egy foglalkozás?"-kérdezte a dobos. "Szóval Dénes voltál." -zárta rövidre a basszgitáros a hosszas zeneelméleti vitát, és ebből tudtam, hogy többet nem találkozunk. Tévedtem, mert utóbb kiderült, hogy a dobos évfolyamtársam az egyetemen, de a névcsere miatt nem tudott beazonositani, honnan ismer, nyilván addigra meghallgatások tucatjain esett át. 

Budán Kutyavásár - Viziváros

Újabb egyestés kaland egy fiatal zenekarral, amelynek már több szimpatikus vonása volt: az első, hogy Budán, a Délinél, egy bérház pincéjében volt kényelmes és jól megközelíthető próbahelyük. Sajnos a próbahely a doboshoz tartozott, aki a legkevésbé volt zeneileg gyakorlott a bandában (mint általában). A másik pozitívum az volt, hogy az általam akkor favorizált Kimnowak zenekart szerették volna koppintani. Úgy éreztem, az én zeném összeegyeztethető a Kimnowak lötyögős rock and rolljával, végül ők is, én is a Rolling Stonestól nyúltunk. A zenekarnak volt már egy gitáros-dalszerzője, a másik gitárostól dalszövegeket vártak, én pedig alkalmasnak éreztem magam a szerepre. Próbamunkaként két instrumentális felvételt kaptam krómos kazettán, az akkoriban használatos adathordozón, de annak ellenére, hogy rendben megcsináltam a házi feladatomat, a második próbára már nem hívtak vissza, ezért sosem tudták meg, mit hoztam ki belőlük. Pedig szerintem a szöveg minőségileg felvette a versenyt a zenével:  nem volt nehéz dolgom, az egyik dal háromakkordos beatzene a másik tingli-tangli reggae, mindkettő a Kimnowak modorában, ennek megfelelően a szöveget sem vettem túl komolyan, könnyen jöttek a sorok. Ilyenek hogy "Azt mondom, minden rendben, amig fel tudsz kelni reggel..." valamint "Béreljünk egy kerékpárt a Margit-szigeten, tekerjünk el a Viztoronyig, egyenletesen..." A két idézett dalt azóta sem használtam semmire.

Anna és a Hordóbüfé - Lőrinc

"A Nemes-Nagy Péter tud rólunk" - kezdte a bemutatkozást Anna, vagyis "Kanna", a tradicionális bluesrajongó könyvesbolti eladólány a Veres Pálné utcai Grinzingi borozóban, és úgy tűnt, meghallgatás nélkül is a banda részének tekint. Nemes-Nagy Péter a 90-es évek bluesreneszánsza idején népszerű rádiós figura volt, bár a műfaj népszerűsége az évtized végére súlyosan leáldozott,  blues-körökben ma is fogalom a neve. Én magam is úgy gondoltam, hogy ha valahol, akkor a tradicionális bluesban otthon vagyok, feljogosítanak erre Rolling Stones tanulmányaim, de Muddy, Howlin Wolf vagy John Lee Hooker dolgait gyerekkorom óta gyűjtögettem, szedegettem le, és egy véletlen folytán a slide-gitározás fortélyait is alapszinten elsajátítanom. 

Anna képviselte a bandában az elméleti alapot, amely egészen Robert Johnsonig nyúlt vissza. Mellette egy halk szavú erdélyi fiatalember, János bőgőzött, a gitáros pedig egy bohém, göndör,  ifjú Laár András hasonmás volt, aki saját bevallása szerint a buddhista főiskolán lopta a napot, amikor éppen nem gitározott. Az első próba valahol Lőrincen, az addig ismeretlen, középkorú dobos, Laci családi házának pincéjében zajlott. Nagyon fiatal lehettem még, meglepett, hogy potenciális zenésztársamnak iskoláskorú kislánya van, ez e sorok írásakor már teljesen általános, az a ritka zenészpajti, akinek nincs gyereke. A próbaterem ideális volt, ha jól emlékszem, erősitőt sem kellett vinnem, csak akkori, vacak kis Onyx Les-Paul gitáromat.  

A banda meglepően meg volt velem elégedve. Az az igazság, hogy ők is jók voltak, főleg a buddhista főiskolás gitáros. Korábban nem játszottak slide-gitárossal, hirtelen megérezték, mi hiányzik a  zenéjükből, és örömmel fogadtak. A próba után Laci visszatért a családi vacsorához, mi négyen pedig egy lőrinci kocsmába tértünk be megbeszélni a továbbiakat. Egészen pontosan, a harmadik lőrinci kocsmába, amelynek az árfekvése elfogadhatónak tűnt számukra. Meglepett, hogy egy korsó sör ára ennyire fontos szempontot jelentett számukra egy rövidre tervezett megbeszéléskor, de tudomásul vettem, hogy a társaságból valószínűleg én vagyok a legjobban anyagilag eleresztve. Bizakodva néztem a közös jövő felé, de már az első megbeszélésen repedések mutatkoztak a bandában, János, közöttünk a legrutinosabb zenész keményen kritizálta a távol lévő dobost, Lacit, akiről megtudtam, hogy egy hordóbüfét üzemeltet, és ebből él a többiekhez képest jobb anyagi körülmények között. "Egyszerűen képtelen vagyok vele játszani."-panaszolta bosszúsan János. "Csapkod, nem engedi lüktetni a zenét." Értetlenül álltam a kritika előtt, nekem semmi bajom nem volt Laci dobolásával, vagy a hordóbüfével.

A buddhista gitárosnak még erősítője sem volt, de ő a sokadik sör után már nem volt olyan állapotban, hogy kommunikálni lehetett volna vele, csak békésen mosolygott, ne aggódjunk , minden rendben lesz, ez egy nagyszerű blues zenekar, hiszen a Nemes-Nagy Péter is tud rólunk. Néhányszor még beszéltünk telefonon, de akkor láttam őket utoljára, nem kerestek többet, és én sem őket. Jánost később a tradicionális ír zenét játszó Méz együttesben láttam viszont, valószínűleg ezért szűnt meg az érdeklődése a hordóbüfé projekt iránt.

Né, Mafilm! - Zugló

Flórával, a rekedtes hangú dívával a Bosnyák téren találkoztunk, majd a zenekar autóját akkor friss Renault 5-ösömmel követve egy pavilonokkal beépített laktanyaszerű Mafilm-telepre hajtottunk. Az egyik pavilonban kapott helyet a próbahely, amely mint kiderült, alapvetően a frontasszony öccse zenekarának, a Csá, Misinek a próbahelye volt, mi csak al-albérlők voltunk. A Csá Misiről korábban sosem hallottam, azóta sem sokat, viszont az énekesnő öccse később új zenekart alapított, ami alternatív körökben ismertté vált, majd szívós munkának köszönhetően Lovasi környezetében és zenekaraiban bukkant fel. Játszottunk pár dalt a Csá Misi cuccán, én egy hatalmas, hangos Marshall fejládán gitároztam. Mutattam nekik néhány dalt, illetve eljátszottuk együtt az általuk előzetesen küldött demót, aminek tetszett a zenéje. A csajnak rekedtes, de jó erős és tiszta hangja volt, viszont a szövegből egy büdös kukkot nem értettem. A dobos igen kiváló volt, bár talán húszéves sem volt. A basszgitárosra nem emlékszem. A próba csüggedt tanácstalansággal ért véget. Csalódottan emlegették Sándort, a szaxofonost, aki korábban oszlopa volt a bandának, most meg alig kapható próbálni, lám, most sem jött el, pedig megígérte, úgy látszik, ennyire érdekli a sztori. A jelenlevőknek tetszett a zeném, és úgy tűnt, be is vettek volna, de a felvett két-három dalos demón kivül nem nagyon volt semmilyen anyaguk. Bár idejük bőven volt, de  szemlátomást fogalmuk sem volt, hogy mit akarnak csinálni vele. Vezetőre, kreatív igazgatóra lett volna szükségük. Szépek voltak, tehetségesek, fiatalok, és szabadok, nekem viszont akkor már volt munkahelyem, családalapításra készültem, egyszerűen öregnek és fáradtnak éreztem magam hozzájuk. Így is volt, lehettem már vagy huszonnyolc éves...

Nore et Labora

A társkereső korszak múló, mégis legfontosabb fejezetéhez érkeztünk. Hanyatlottt a Pesti Est egyeduralma a zenekari társkeresésben. A Magyar Narancs is megszüntette az ingyenes hirdetési lehetőséget, ezért a vékonyabb pénztárcájú intellektuális dalszerzők és egyetemisták is új fórumokat kerestek az ismerkedésre. Kornélt, aki egyszál-gitárosként zenekaralapításhoz keresett társakat. Magyarország első közösségi médiumán, az iwiwen keresztül ismertem meg. Elsőként korábbi próbahelyünk, a Peek Studio hangmérnökének barátnője, egy jó hangú pisze énekeslány, Nóra  csatlakozott hozzá, én jelentkeztem másodiknak, és Kornél azonnal felvett az akkor még kevés aktivitást mutató csapatba. 

Megmondom őszintén, nem nagyon bíztam benne, hogy ebből össze tud jönni valami, ezért folytattam a keresést, de Kornél meglepően hamar próbát hirdetett. Ahogy ez várható volt, a koncepció elég kialakulatlan volt, de Kornélnak a kisujjában voltak a tárbortűzi zenéléshez elengedhetetlen magyar klasszikusok akkordjai, és akadt néhány saját dala is, sajnos ezek elég erőtlennek bizonyultak. Az én néhány saját dalom viszont elismerést aratott, és javaslatomra kibővítették a repertoárt néhány további feldolgozással, amit a többiek örömmel vettek. Nem haladtunk nagy iramban, de egy-két órára való próbálni való mindig akadt, Nóra, szemüveges szőke  frontkisasszony már koncertet tervezett, és Kornél kibővítette a csapatot néhány rokonszenves és használhatónak tűnő zenésszel.  Bálint, a basszusgitáros, szolid, komoly figura volt, stabil munkahellyel és egy Trabanttal. Én éppen ilyen társakat kerestem, nem középiskolás rockereket. Kristóf, a billentyűs, akit próba után édesanyja vitt haza Suzukival,  fiatal kora ellenére nagy műveltséggel rendelkezett a klasszikus rock, elsősorban a Beatles és az Illés területén, emellett határozott elképzelései voltak a hangszerelésről. Talán ő hozta Attilát, egy gyakorlott blues-harmonikást, akiről hamarosan kiderült, hogy szülővárosomból származik, és a szüleink jó barátok. Várandós felesége kísérte a próbára Andrást, a dobost, aki kissé kapkodva, de technikásan játszott. 

Utólag is minden elismerésem Kornélnak, ezt jól összehozta, Kristóf később némi tekintélyt szerzett magának a budapesti underground zenében, de még előtte szerzőtársakká váltunk a következő zenekaromban, Bálinttal  pedig némi megszakításokkal a mai napig együtt zenélek. A csapatból fura módon egyedül Kornél lógott ki: bár kiváló szervezőnek bizonyult, mackós alkatával, heavy-metalos fecskefarkú gitárjával nem tűnt színpadképesnek egy alternatív zenekarban, és ezt fémes gitársoundjával és játékával sem tudta ellensúlyozni. A formációnak a dobos állítólagos betegsége, megbízhatatlansága, több utolsó pillanatban lemondott próba vetett véget, mikor egy következő társkeresésnél viszontláttam, egyértelművé vált, hogy végig sunnyogott, és nem mert határozottan kilépni a bandából, ezzel végérvényesen parkoló pályára tette őket. 

Akkor ezért nagyon haragudtam rá, utóbb rájöttem, hogy én is épp így viselkedtem, ahogyan mindenki más a bandában. Jó társaság volt, összeillettünk zeneileg és emberileg, lehetett volna belőle valami, de senki nem akart Kornéllal zenélni, és ezt nem mertük megmondani neki. Ez végül mégiscsak az ő zenekara volt, se vele, se nélküle nem lehetett folytatni. Nóra még egy ideig hívogatott, de valamilyen kifogással mindig leráztam, végül Kornélnak megmondtam a frankót, aki szomorúan de nyugodtan fogadta hírt, további sok sikert kívánva, amit azóta sem hallottam mástól ilyen helyzetben. Kedves, egyszerű, barátságos, jó ízlésű vidéki fiú volt, jobb barátot, apát, munkatársat vagy akár férjet senki sem kívánhatott volna magának, de színpadon elképzelhetetlen lett volna Később hallottam egy "Kornélkül" elnevezésű zenekarról, nyilván képtelenség, de nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy ezt csak a mi Kornélünk hozhatta össze, azután kirúgták.

Epilógus

Volt még egy találkozóm egy kispesti panelben egy basszusgitáros fiúval, aki hozzám hasonlóan dalokat irt, és velem ellentétben számítógépen szerkesztett belőle zenét. Dalaiban az abszurd humort igyekezett keverni az alternatív rockkal, vitatható sikerrel, és ő hasonlóan vélekedett az én zenémről, talán egy-két ötlet tetszett neki, de alapvetően a saját ötleteihez keresett társakat, ahogyan én is, így nagy egyetértésben váltunk el. A zenekari társkeresés egyre inkább hasonlítani kezdett az igazira, kezdtem benne elfáradni, és akkori barátnőm, későbbi első feleségem sem tudta már követni, hogy mikor, milyen ürüggyel kivel találkozom éppen.

Ilyen párbeszédeket folytattunk:

- Ma későn jövök, zenélek
- De hát múltkor azt mondtad, hogy annak már vége...
- Annak vége is, de ez most másik.
- Milyen másik?
- Ezek jól zenélnek.
- A múltkoriak is jól zenéltek, csak csúnyák voltak.
- Nem, kevered, azok épp hogy szépek és fiatalok voltak, de nem jól zenéltek
- És ezek szépek és jól is jól zenélnek?
- Hát igen. de csúnyák...

Pont ahogy a KFT dalban, mindenki vagy szép volt, vagy jól zenélt, de ha a kettő egyben, akkor nem állt szóba velem. Vagy hogy más klasszikusokat idézzünk: nem akartam tagja lenni olyan klubnak, amely engem elfogadna tagnak. Nyilvánvalóvá vált, hogy nincs az az eléggé alternatív zenekar, amely nekem megfelelt volna, újra nekem kellett ilyet csinálni.

Garázsmenet VIII. -Mars Bar Music

When I push you're like a swinging door" Marie Hill

Mars bar music

1998-99

1998 és 2001 közti interregnumról kéne most beszámolnom - a Monó már a múlté, a majdani Mokka még nincs a láthatáron. Eseménydús időszak volt az életemben, befejeztem egy nyilvánvalóan nem az én képességeimhez szabott egyetemet, és középiskolai nagy szerelmemet hátrahagyva némi kalandozás után nekiláttam megalapozni egy akkor ígéretesnek tűnő házasságot.

Albérlőtársak és társnők, tanulmányutak és egyetemi kényszerpihenők kavarognak a fejemben, de szinte semmi maradandó zenei emlék. Pedig szinte sosem zenéltem annyira intenzíven, mint ebben az időszakban. Aki tudja, mit jelent a zenekari társkeresés kifejezés, tudja miről beszélek. Próbák bunkerekben és villákban, szépekkel és csúnyákkal, fiatalokkal és öregekkel, hangosan és halkan, trendiekkel és maradiakkal, abszolút kezdőkkel és profikkal, nagyképűekkel és szimpatikusakkal, csak az igaziakat nem találni sehol.

Ha korábban nem, addigra rá kellett volna ébrednem, miről szól számomra a zenélés: a barátságokról, és valljuk be, néha beteljesületlen, ezért igen tartós szerelmekről.

Első, képzeletbeli zenekarom a Cairo Blues Band dobosa, és képregényrajzoló társam, Lipták Laci, majd Csezó és Zelei mesterek, Nagy Zsolt és Molnár Attila nélkül alighanem egész másról szólt volna az életem, akkor és most. Öröknek hitt barátokkal zenéltem mindig, szenvedtem, amikor elveszítettem őket, és hozzájuk hasonló, meghatározó emberekkel próbáltam feltölteni az űrt – boldog voltam, ha megtaláltam őket.

98-ban ugyanarra a lakótelepre költöztem, ahol akkori lelki és zenei társaim, Bogár és Laci laktak. Bogár hamarosan elköltözött, miután szerelembe esett és összebútorozott egy búgó hangú énekeslánnyal, Krisztával, akit én fedeztem fel zenei kalandozásaim során. (Legalábbis számunkra, Kriszta addigra már maga mögött tudott egy lemezfelvételt egy holland válogatásalbumon) Lacival még gyakran találkoztunk, hosszúra nyúlt tanulmányai befejezésére koncentrált, nem akart már zenélni – egész más témáink voltak, amíg a múlton és a jövőn rágódva ültünk Bak sörünk mellett a Vadvirág presszóban.

Marie kevés meggyőződéssel, de hűségesen énekelte angolra fordított dalaimat, mezítlábas elektromos gitárom kiséretében, a fellépés minden reménye nélkül, amíg küldetése vissza nem szólította Ausztráliába . Búcsúzóul egy gyönyörű dalszöveggel ajándékozott meg, amit együtt zenésítettünk meg, Tétényi úti panel albérletemben. Ma is úgy érzem, ez az egyik legjobb dal, amit valaha írtam, mégsem játszottam el nyilvánosan azóta sem –Marie nélkül nem működik.

Utoljára akkor próbálkoztam vele, amikor nyolc évvel ezután meglátogatott, egy másik panellakásban, ahol már feleségemmel éltem, aki a kisfiammal volt terhes. Emlékszel arra a dalra, Marie, amit együtt írtunk? Marie nem emlékezett. Az nem létezik, nyolc éve szeretném veled eljátszani! Marie makacsul állította, hogy a cím nem mond neki semmit, és kicsit idegesen nevetve kérte, hogy ha lehet, ne játsszam el. Mégis eljátszottam: Marie zavarát látva jöttem csak rá, hogy a dalszöveg valójában nekem szólt.

Garázsmenet VIII. - Post.mono

 "This could be the last time"  Rolling Stones

2000-ben diplomáztam. Bogárral és Krisztával, akik akkor már egy pár voltak, együtt mosolygunk a diplomaosztómon, de egyre kevesebbet zenéltünk együtt. A Mono utolsó formációja, már előző évben szétszéledt, Marie hazautazott. Nem maradt utána, más csak egy dal.  És a Post.mono.

Viktor és én éppen a Mono romjain építkeztünk, amikor Marie búcsúajándékként még bemutatott Nick Szentkutynak, a magyar származású ausztrál fok-rockernek. Viktor a Pesti Estben felfedezett még egy madagaszkári basszusgitárost, és mire észrevettük magunkat, már ott álltunk valami kültelki bálteremben és Nick dalait játszottuk négyen az elképedt rocker közönségnek.

Emlékeim szerint ez volt az egyetlen koncertünk, pedig meglehetősen sokat próbáltunk és veszekedtünk rémes helyeken. Nem voltam még felkészülve lelkileg, hogy mellékszereplő legyek egy projektben, Nick pedig annak ellenére, hogy másodgitárosnak jelentkezett, és még hangszere sem volt, elég gyorsan és határozottan átvette az irányítást, tapasztalatait tekintve ma már azt gondolom, teljes joggal.

Visszatekintve azt gondolom, annak ellenére hogy csak pár hónapot lehettünk együtt, elég hatékonyak voltunk. Nick 4  sávos szalagos magnóján 5 saját dalát rögzítettünk. igazi ausztrál rádió rockot. Én szolgáltattam a Stones-os recsegős ritmusgitárt, és a slide-os szólókat, ezen kívül sok közöm nem volt a produktumhoz, ezért különböző ego súrlódások miatt első koncertünket követően  már kevesebbet próbáltunk, inkább az elmaradt siker okait fejtegettük és eközben egymás játékát kritizáltuk.

Érdemes megemlíteni azonban a felvétel készítéseinek körülményeit. Ezt a Mono-korszakban megismert Peek stúdióban követtük el, ám a Peek műszaki apparátusának használata nélkül, Nick kőkori négysávos (szalagos!) magnóján, tehát full analóg felvételről beszélünk, ráadásul akkor még szerintem a Peeknek is analóg keverője volt, nem valami lopott samplitude-on bűvészkedtek, ahogy manapság szokás. (A jelenleg fellelhető felvétel valószínűleg ennek a cédé minőségbe lebutított változata.) 

A peek stúdió a korábbi Gamma Művek Fehérvári úti épületének pincéjében  helyezkedett el. Az épület felső szintjein étterem, konditerem, és biliárdszalon működött. A felvétel reggelén Viktorral és Myassal, a madagaszkári basszerral játszottunk a kocsmával kombinált biliárdteremben, amikor Nick megérkezett egy pozános lánnyal, Kucsner Mónival. Mónival ismertük egymást az egyetemről, még a Mono időkben ajánlatot tettem neki, hogy hajlandó lennék megengedni, hogy a zenekaromban pozanozzon néhány dalban. Azzal utasított el, hogy "Kösz de én profikkal játszom", ami akkor nagyon nagyképűnek tűnt, és a szívemre vettem. Később azonban megértettem, amikor a 95-ös Budapesti Rolling Stones koncert színpadán láttam feltűnni Mónit az előzenekar, a Takáts Tamás Dirty Blues Band fúvós szekciójában. 

Szóval Móni kétségkívül profikkal játszott, rutinos játékos volt, de mi nem voltunk profik, ráadásul Móni nem ismerte a dalokat, ezért nem sok köszönet volt a játékában.  Ezzel persze nem lett volna baj, a kidobott időt leszámítva, megtehettük volna, hogy egyszerűen nem használjuk fel, amit Mónitól felvettünk. Nicknek azonban volt egy zseniális ötlete: a puritán körülmények ellenére teljes értékű sztereó hangzást szeretett volna, ezért minden hangszert két sávra vett fel. Mivel azonban összesen négy sávunk volt, két sávot elfoglalt a dob és basszus, valamint Nick mankóként felvett gitárja, a maradék két sávra egyszerre rögzítette a pozant és az én gitározásomat. Az éneknek így már nem is maradt hely. azt utólag tervezte felénekelni, és természetesen odaveszett a sávonkénti felvétel értelme: semmilyen javításra nem maradt lehetőség.

Az én gitárom felvételét, ami így Móni pozanozása miatt teljesen használhatatlanná vált, végül a Tétényi úti albérletemben, a tizedik emeleten ismételtük meg. Itt már nem bíztam semmit a véletlenre, a hangzást az NDK ipar büszkesége, a 30 wattos Regent kombóm mellett a Rolandtól kölcsönkért  Digitech multieffekten kevertem ki magamnak. Olyan is lett.

Ezzel a felvétellel pályáztunk a Sziget Fesztivál fellépői közé. A zenekar felhőtlen önbizalommal várta az eredményt, én viszont már túl voltam több eredménytelen Sziget pályázaton, ezért eleve szkeptikus voltam, Nick viszont nagy pofára esésként élte meg az elutasítást, még az is felmerült benne, hogy talán le sem adtam a kazettát. Myas újabb kiküldetésbe készült, Viktor már a Stoned környékén sertepertélt, és Nick is tovább szeretett volna lépni - ez pedig a banda végét jelentette.

A puritán ötletből kifejlődött, mégis mérhetetlenül elbonyolított felvétel mindent elmond erről a projektről: Lehetett volna belőle egy akkori körülmények között érdekes, multinacionális banda, a magyar alternatív vonal fókuszán messze túlmutató horizonttal, ehelyett elsősorban a két frontember ego-harcának köszönhetően belegabalyodtunk egymás árnyékába és együtt hasra estünk benne. Ehhez képest elég hallgatható, tessék, itt van.

Garázsmenet VII. - the Parting song

Garázsmenet VII.- Vika and Linda: The parting song 

Első, Mezőtúri fesztiválfellépésünk óta jobbára klubokban, sötét pincehelyiségekben szerepeltünk néhány ember előtt, de a szabadtéri fellépés gondolata régóta foglalkoztatta a banda tagjait. Egy meghiúsult kísérlet után, amikor a csapat hiába próbált feljutni a hegyre a szakadó esőben, nagy kihívást jelentett a Cselőtepusztai fesztiválon való szereplés lehetősége, ahová a Mono mellett már olyan sztárvendégeket is vártak, mint a Tengs-lengs vagy a Műszaki Hiba. Korabeli beszámoló következik.

Ahogy a nagy feladatoknál lenni szokott, egyre halogattuk a felkészülést, egészen a koncertet megelőző hétig. Bogár és Kriszta a Börzsönyben vendégeskedett nálunk, Marie és Viktor dolgoztak, Laci tapétázott, Roland zöldséget árult, amikor kiderült, a fellépés nem szombaton, hanem vasárnap lesz, tehát nyertünk még egy napot. A szombati próba előtt érkezett az első rossz előjel, Laci nem tud résztvenni a koncerten, Roland pedig leghamarabb vasárnap tud Pestre jönni. Ennek ellenére elég jó hangulatban zenéltünk a Budafoki Bogár birtokon, még Viktor is felengedett szigorúságából, és negyedórával tovább maradt mint tervezte.

Jelen volt a Mono egyik első értő méltatója és kritikusa, Bogár barátja, Opi,aki annak a vélaményének adott hangot, hogy a zene indokolatlanul túl hangos az énekhez képest, a szövegek érthetősége és megfelelő intonációja mellet tört lándzsát, valamint nehezményezte a dalok angolra fordítását. Marie megjegyezte, hogy szívesebben énekelne magyarul, és ez eddig sem rajta múlott. Viktor távozása után tovább folyt a próba, bemutattam társaimnak új szerzeményemet, mely Viktor megrendelésére, és barátnője által ihletve született, és arról szól, miért vágynak az egyszerű emberek Rióba utazni, egyben új utat is törhet a zenekar számára a bossanova irányába. Viktor távozása után néhány meglepő dalt is eljátszottunk.

1. legoland
2. alkalom
3. napoleon
4. jóbarát
5. eső
6. parting song /vika and linda
7. la flaca /jarabe de palo
8. milky way
9. femme fatale/velvet underground
10. meseország
11. kikelet
12. zsebtévé

 Második rész:

1. bossa del vulcano
2. alkalom (acoustic)
3. paint it black /Rolling stones
4. rivers of babylon /Boney M
5. fernando /Abba
6. almaszósz /Halász judit
7. jöjj kedvesem /Fonográf
8. lökd ide a sört /Fonográf
9. ne vágj ki minden fát.. /Fonográf

A vasárnapi próba már komorabb hangulatban telt, a peek stúdióban, Roland részvételével. A stúdió lehangoló atmoszféráját némileg ellensúlyozta két barátnő, Kriszta (Ms Bogár) és Priscilla (Ms Viktor) jelenléte, bár Marie hangja nem tudta túlszárnyalni a bömbölő erősítőket, és a szűk idő miatt csak a legszükségesebb számok elpróbálására szorítkoztak

1. legoland
2. alkalom
3. napoleon
4. jóbarát
5. parting song
6. la flaca
7. milky way
8. meseország
9. kikelet

És elérkezett a pillanat, a Monó harmadik turnéja az emlékezetes 96 os mezőtúri és 97 es Szegedi után. Viktor és Priscilla autóval indultak útnak, Bogár és Kriszta a vonatot választották. Marie, Roland és én Viktorékkal tartottunk. Úgy terveztük, hogy mindannyian börzsönyligeti faházunkban alszunk, ami nincs messze a fesztivál helyszínétől, ezért indulás előtt beugrottunk még Bogár lakásába a kulcsokért. Miközben rám  várakoztak, Marie összefutott az együttes két ausztrál barátjával, Janettel, és Carolynnel, akik a turné hírére egészen lázba jöttek, de sajnos nem volt már hely az autóban, ezért rábeszélték őket hogy csatlakozzanak Bogárékhoz a vonatnál.

Nem egészen fél óra múlva a Mono Suzukija begördült Kosd főterére, az ajtó kinyílt és kilépett rajta Viktor, aki egy hiányos fogazatú embertől próbálta megtudakolni, merre lehet a Cselőtepuszta.

–Jó napot, tudna nekünk segíteni,nem találjuk a Cselőtepusztát?!

–Eeevesztették??

–?!?

Bár jól láttuk, hogy Viktor bólogat, az eljárás sikertelen volt, és következőleg Roland próbált szerencsét egy falubeli fiatalasszonynál.

–Csókolom,Cselőtepusztát keressük, jó felé megyünk?

–Nem, vissza köll menni. Ja, mehetnek erre is. Hehehe. Át köll menni a Váci útra, aztán le köll menni jobbra, aztán le a völgybe, aztán át egy hídon, azt ott is van.

–De hol kell lemenni? Az új út előtt, vagy utána? (Viktor)

–Milyen újj út után ? Mindegyik út új út hehehe !

–Köszönjük szépen......(kisvártatva).... fú, milyen fürdőruhás csaj volt a kertben! (Roland)

–Igeen?!? Hány éves volt, hatvan? (Viktor)

–Á nem, kábé olyan huszonegy éves...(Roland)

Bár az említett híddal nem találkoztunk, hamarosan felelevenedtek Roland tavalyi emlékei, és a szántóföldre irányította Viktort. Bebarangoltuk  Tohonyát és Bohonyát, az öreg Suzukit már kötésig sár borította, de nem találták a színhelyet. Időnként megálltak és füleltek, merről hallatszik a zene, és végül a brazil lány, Priscilla meghallotta az első alternatív hangfoszlányokat. Meglepve láttuk, hogy a parkolóban a miénken kívül csak egy autó áll, mellette egy fiú és egy lány napozott.

–Sziasztok,jó helyen járunk, ez a fesztivál?

–Ez bizony. ti is zenekar vagytok?

–Ja. ennyien vagyunk?

–Á, nem. Valamivel azért többen.

A színpadnál még szomorúbb kép fogadott bennünket. A helyzet kísértetiesen emlékeztetett a Titanicból ismertre, a zenekar játszott, a néhány fős közönség szedelődzködött. A Mono jelenlévő része (sans Bogár) a büfé felé vette az irányt, ahol már csak ajándék pólókat és kenyérhamburgereket lehetett kapni. Egy darabig tanakodtunk még hogy mit kellene csinálni, azonnal távozni, vagy kihasználni az üresjáratot, és egy fantasztikus koncertet adni. Mindkét verzióhoz egy momentum hiányzott Bogár, aki nélkül nem tudtak játszani, de lelépni sem. A problémát a hangosbeszélő oldotta meg, sírós hangon fohászkodva, hogy ha van még itt zenekar, akkor játsszon, mert a szervezők már mennének haza. 

Miután kiderült hogy a Mono jelen van, de életképtelen, azt javasolták, hogy próbáljanak meg jammelni valakivel addig is míg teljes nem lesz a létszám. Az egyetlen basszgitáros a közelben a Baracka antiszociális punkzenekar egyik tagja volt, akinek a nevét sajnos homály fedi. Két blues számmal kezdtünk az ordító melegben, de az újdonsült punk barátjuk által gerjesztett zajok lehetetlenné tették a kibontakozást. Ezután a banda kitaposatlan ösvényre tévedt, Viktor egyik kedvenc számában Roland énekesként, én pedig basszusgitáron mutatkoztam be, a melegben elhangolódott hangszerrel viszont sehogyan sem tudtam megbirkózni, így ez a megoldás sem mutatkozott hatékonynak. Rövid szünet után Bogár hangszerét jelképesen az erősítőnek támasztva megpróbáltuk repertoárunk  „high frequency” változatát bemutatni basszusgitár nélkül. A koncert csúcsa kétségtelenül mégis az a pillanat volt amikor a Femme Fatale ben Roland basszusozott, és végre mindenki tudta, hogy mit csinál. Néhány jellemző vélemény.

„Szóval ez volt a turné?”–Marie L. H., követségi adminisztrátor

„Nekem tetszett. Nagyon jól ki lehetett hangosítani a csaj hangját, és legalább belőttem rajtatok a cuccot”–X. Csaba, technikus

„Jó volt. Bár nekem a próba jobban tetszett”–Priscilla B. újságíró

„Ti voltatok az előbb? Játsszatok már még egy kicsit!”–ismeretlen büfélány

A műsor ez volt:

1. zsebtévé
2. kikelet
3. alkalom (w. special guest barackca)
4. when the blind man cries (roland on vox)
5. pretty woman (F.A. on bass)
6. legoland
7. alkalom
8. napoleon (high frequency versions)
9. parting song
10. milky way
11. femme fatale (roland on bass)

A Mono után a még meg nem érkezett blues project beugró emberei játszottak, szájharmonikásuk elkérte Marie telefonszámát, egyéb a jövőt befolyásoló tényező nem történt. Visszaadtam a punkoknak a kölcsönkért kábelt, ezért ők hálából megkínáltak borukból. A hangosbemondó kérte a társaságot, hogy ha van még zenekar akkor az játsszon vagy menjen mindenki haza. A Monó szedelőzködni kezdett. A földúton visszafelé ismerős arcok bontakoztak ki a porfelhőből. „Oh no!” sóhajtotta Marie, de hiába, ők voltak azok: Janet és Carolyn, a hatos vonattal jöttek így sajnos lemaradtak a koncertről., akár csak Bogár, aki ezek szerint lekéste a vonatot. Kínos percek következtek, de végül is jó megoldás született, Viktor elvitte a hoppon maradt ausztrál rajongókat Vácra, ahol ők vonatra szálltak, majd visszament Cselőtepusztára Rolandért és Andrásért.

Amint a csapat elhagyta a hegyeket, a térerő is visszatért Roland telefonjába, és mód nyílott arra hogy meghallgassa Bogár üzeneteit, miközben arca egyre komorabb vonásokat öltött, és egyre nagyobbakat sóhajtott. Az üzenetek sorrendben a következőek voltak:

–Lekéstük a vonatot,hat óra van, hívjatok vissza Budafokon. 226 96 08 Bogár.....(pitty)

–Hét óra, van itt vagyunk a Nyugatiban, negyed nyolcas vonattal megyünk, Bogár.....(pitty)

–Nyolc óra.Vácon vagyunk, gyertek értünk. Bogár.....(pitty)

–Negyed kilenc. Itt vagyunk Vácon, indulunk Cselőtepusztára......(pitty)

Ekkor már Budapest határában voltak, mégis felvetődött egy vérszegény javaslat, hogy visszaforduljunk értük, de az ötlet nem lelt támogatókra, ehhez már túl fáradtak voltunk. A lelkiismeret-furdalás nehéz levegője ülte meg a gépkocsit. Mindenki gondolataiba mélyedt, miközben Roland újabb zenekarát szervezte:

–Szevasz, Roli vagyok , én adtam fel a hirdetést,hallom kerestél!

–....

–Akkor elmondom, Bon Jovi, Van Halen, Whitesnake, ilyenek fekszenek neked?

–..

Roland hazament, én Bogár lakására tartottam, mert nem vollt hol aludnom, ráadásul még mindig nálam volt a Bogár lakáskulcsa, és számítani lehetett rá, hogy egyszer talán mégis hazakeveredik. A Halász utcai vendéglőben Viktor és Priscilla megvacsoráztak és búcsúzóul elénekeltük a brazil lánynak új szerzeményemet, a Bossa del Vulcano–t.

Priscilla másnap hazautazott Brazíliába, őt és a Monó zenekart azóta nem látta senki.

Garázsmenet VI. - Korabeli beszámoló egy zenés irodalmi estről

"I watched your vision forming carried away by a moonlight shadow" Mike Oldfield

A Bárka Színház az Üllői úttól nem messze, a volt Ludovika katonai akadémia vívótermében üzemelt. Itt gyakorolt a század elején minden fiatal katonatiszt, aki később valamelyik háborúban elpusztult.

Május elején néhány fiatal író, Benedek Szabolcs, Ménesi Attila, és Andrea, akinek a vezetéknevére nem emlékszem, felolvasóestet tartott. Szabolccsal ismertük egymást a középiskolából (addigi életemet első regénye egyik kitalált szereplőjéről mintáztam) az az ötlete támadt, hogy megtámogatja zenei törekvéseimet azzal, hogy mi helyettesítsük a kortárs író, Hazai Attila ilyenkor használatos zenekarát, a Pepsi Érzést. (Hazai 2012-ben fiatalon, tragikus körülmények között elhunyt)

Elsőként Laci és én értünk a helyszínre. Laci éppen aznap állam (egyház) vizsgázott le teológiából sikerrel, ezért nem győzte fogadni a gratulációkat. Belépve a színházba egy büfészerűségben találtuk magunkat. Meglepődtünk, hogy itt fogunk játszani. Egy valódi színházra számítottunk kimondatlanul, súgólyukkal és függönnyel. Ehelyett egy félhomályos presszóban találtuk magunkat, ahol már ott üldögéltek az írók. Ismerkedtünk, heherésztünk, de nem sikerült feloldódni, a két csoport másképpen képzelte el a másikat. Szabolcs rózsaszínű zakóban volt, ami nem tett jó benyomást a rockerekre. Ménesi Attila első kérdése ez volt: Hoztatok füvet srácok? Szégyenünkre nem hoztunk füvet.

Hamarosan megérkezett Bogár és Roland is. Elkezdtük összerakni a cuccot, a Géza nevű technikus segítségével Közben megérkezett dobosunk, Viktor is, szokás szerint Pearl-dobokat reklámozó pólóban. Egy idősebb „Nagy generációs” fazon megkérte Viktort, hagy próbálja ki a dobokat, amit ő nagyon különös módon megengedett neki.

Ekkor már igen éhes voltam, és szóltam Bogáréknak, hogy menjünk már el kajálni, de nem jöttek, más dolguk volt. Aztán már jöttek volna, de közben elkezdtünk Rolanddal hangolni. Roland helyettesítette Lacit a számok felében, valamint beugrott még hozzánk gyerekkori zenészpajtásom Kaszi, aki Viktort cserélte le négy számban. A sztárparádét friss szerzeményünk, az ausztrál lány, Marie Hill koronázta meg. Marie a Moonlight Shadow és a Parting Song (egy ausztrál specialitás) mellett a Mono legnagyobb slágereinek angol fordítását készült elénekelni a bandával, amely így már a nemzetközi színtér felé is kacsintgathatott.

Szokás szerint az utolsó pillanatra hagytuk a dalsorrend összeállítását. Mivel nem volt semmi írószerszámunk, ki mástól kérhettünk volna, mint az íróktól, de papírjuk nekik sem volt. Megrökönyödve kérdeztem Andreát: mi történik, ha egyszer csak jön az ihlet, mondjuk a metrón, és pont nincs papírja? Andrea így felelt: „Jó kérdés, ma a metrón jutott eszembe egy vers, meg kellett jegyeznem” És elszavalta a verset. Megilletődve hallgattuk.

Elindultam az Üllői úton, és találtam egy étteremnek látszó helyet. Az ajtóban egy táblára krétával ki volt írva bableves 500 Ft. Lementem a pincébe. Odalent családias volt a hangulat , csak két asztalnál ültek tízen-tízen, romák. Mivel mindenki felkapta a fejét amikor beléptem, visszafordulni már nem lehetett. Gondoltam semmi baj, nem fognak megkéselni, odamentem a szintén roma csaposhoz

–Mit lehet itt enni –kérdeztem kedvesen mosolyogva, közben Terence Hillre igyekeztem gondolni
–Már nincs konyha, semmit-felelte.
–Miért? Hiszen még csak nyolc óra van!?
–Testvérem,, itt már évek óta nincs konyha.

Mikor visszaértem a színházba, már ment a felolvasás, és elég sokan voltak, de nem láttam senki ismerőst. Ott volt Viktor leendő volt felesége, Juli, valamint az öccse Gergő, azon kívül senki. Bementem a terembe és hallgattam egy darabig az előadást. Éppen valami verekedésről volt szó, egész érdekes sztori volt. Később tudtam meg Kaszitól, hogy Szabolcs novellája volt, ami egy megtörtént eseményt dolgoz fel : D. Tóth Csaba műkedvelő festő verekedett össze valakivel. Patak vér folyt. Kifelé menet találkoztam Siklósi Krisztával és Tamással. Kriszta énekesnő, galériában dolgozik, és írtunk egyszer együtt egy számot. Ma este nagyon jól nézett ki, valószínűleg mert ő is azt hitte, hogy színházba mennek. (üzenet a jövőből: 2010: Kriszta Bogár három gyermekének anyja!:)).

Tamás fogtechnikus, Műegyetemre járt ő is, de aztán idejében otthagyta, amiért nagyra tartom. Emellett indusztriális zenét játszik, számítógépes kavarással csinált egy cd-t. Tamás szomorúan mondja, hogy elküldte a Wantednak a cd jét, de helyette a Műszaki Hiba demojával foglalkoztak inkább. Kriszta pár éve szerepelt egy holland válogatáslemezen, de az ő zenekarával sem történik semmi mostanság, a tagok nagy linkek lehetnek, akárcsak mi magunk. Ott volt Hódi Szabolcs is gyerekkori barátnőjével, Gabival, kicsit meghízott (Szabolcs, és nem Gabi!), de jól nézett ki, és megint megnevettetett mindenkit a kórházi történeteivel. Szabolcs betegsége ugyanaz, mint Antall Józsefé volt, mondjuk ki: egyfajta rákja van, de szerencsére ő nagyon bizakodó: mint mesélte, Antall halála óta sokat megtudott az orvostudomány erről a betegségről. Viccelődve meséli, hogy lényegében lemondtak róla, ami őt hallgatva tényleg képtelenségnek tűnik. (Halló itt 2010: Szabolcs él és virul, négy gyermekük van Gabival. Ne mondja senki sem, hogy csupa szar hírem van...)

Ekkor már Marie is előkerült, néhány ausztrállal, Carolynnal és egy amerikai lánnyal akit fura módon Tatjánának hívtak, valszeg nem a hidegháború idején kapta ezt a nevet.

-Nini, csak nem te is a Bogár koncertjére jöttél?–kérdezte Kis Zoli, egykori csoporttársam. No comment.

Mindenki kérdezgette, hogy mikor kezdünk már el játszani, mert elmegy az utolsó busz, de az irodalmárok képtelenek voltak abbahagyni a felolvasást. Végül tíz körül kezdtünk, elég sokan el is mentek addigra. Marie eleinte ideges volt, de a végére belejött a dologba. A Cramberries énekesnőjéhez hasonlóan remegett a hangja, de a közönségnek így is nagyon tetszett, sőt azt hitték, direkt csinálja.

Bogár szokás szerint formáján felül játszott, csak nagyon visszafogta magát. Nem énekelt (igaz erre mi kértük legutóbb) nem beszélt, és szinte végigülte a koncertet, ami engem nem zavart, de később többen is szóvá tették. Laci Rolanddal váltakozva elég jól szerepelt, bár én nem nagyon hallottam egyikőjüket sem.

Roland nagyot domborított a spanyol és a blues számokban. A dobosoknak nem tett jót a cserélgetés, mindketten elég halványak voltak, különösen Kaszi, akinek nem volt ideje belejönni a négy szám alatt. Viktor azzal együtt nem nagyon hibázott, és pontosabb volt mint máskor.
Ami engem illet, bár többször is elfelejtettem a szöveget, nem énekeltem rosszul. A spanyol szám különösen jól sikerült. Bár elég gyengén gitároztam, de vegyétek figyelembe, hogy a showmani teendőket is én láttam el. Mindent egybevetve ez volt talán a Monó pályafutásának legjobban sikerült és leghosszabb koncertje, főleg Rolandnak, Marie-nek, és a kibővült repertoárnak köszönhetően. Tizennyolcan tartottak ki a végéig, köztük Szabolcs, Gabi, valamint alkalmi managgerünk, Benedek Szabolcs és első felesége, Timi. Amúgy mindenkinek nagyon tetszett Marie, az új szerzemény.

Néhány észrevétel a közönség soraiból:

„Azt mondtam a barátaimnak, gyertek el, a zenekar elég szar, de Bogár is játszik benne. Hát jól leszidtak utólag, hogy nem is volt olyan rossz, értitek?” –D. Tamásné Móni, háztartásbeli.

„Az angol szövegektől nem lett jobb, de rosszzabb sem, teljesen új dimenzióba került az egész!” –K. Tamás, zenész, fogtechnikus.

„A napóleon és a spanyol szám nekem mindig is tetszett, de volt egy szám amit nagyon elhúztatok asszem a kikelet, volt egy másik amiben túl sok rész volt (perselymalac, a szerk. ) azok nem tetszettek. Az ausztrál szám? Na, az nem tetszett.”–S. Krisztina, virágkötő.

„Nagyon jó volt az új csaj, érdekes volt ahogy a hangját rezegtette, titeket nem idegesített hogy a sok bunkó meg beszélgetett hátul? Nem is gondoltam hogy a Moonlight Shadowt is el tudjátok játszani!”–H. Szabolcs, statikus

„Jó ez a Monó, csak éppen semmi különös. Valami hiányzik belőle!” –B. Szabolcs, közgazdász, író

„Még a Santanat nyomjátok el srácok”–ismeretlen negyvenes dobos, tacskótulajdonos

A koncert után még jó darabig ott maradtunk iszogattunk amíg a Viktor cimborája ki nem dobolta magát teljesen. A csapos, a Géza, és a dobos fazon is elégedett volt a koncerttel. Bogárral és Lacival hazavittük a cuccot, majd újra összegyűltünk a Süss Fel Nap nevű helyen. Ez egy elég ócska hely, sok füsttel és szar zenével, drága sörrel, de Viktor és Roland szeretik valamiért. Valószínűleg itt teremnek a mindenre kapható csajok.

A rövid idő alatt amíg ott voltunk, megbeszéltük a Monó együttes jövőjét. Laci világnézeti okokból (rockzene és sátánizmus összefüggései) továbbra is csak a múltban kíván részt vállalni. Bogár véleménye szerint egyáltalán nem biztos hogy szükség van-e fejlődésre, mivel az eddigi eredményeknek objektív megítélésével még adós a kritika. Ebben talán igaza volt, de nem tudott tovább koncentrálni a témára, mert feltűnt a színen egy szőke lány (mint később megtudtam Bogár kvázi barátnője, Edina) egy másik fickó társaságában.

Viktor szerint a legnagyobb probléma a felállással van, ezért azonnal felajánlotta a lemondását, és hogy előtte még kirúg mindenkit, de végül is csak egy kisgazda képviselőjelöltet fosztott meg a szélesebb publicitástól, már az utcán.

Rolandot megpróbáltam rávenni, hogy állandó tagként csatlakozzon a bandához, de csak sejtelmesen mosolygott. "Neked egy blues zenekart kéne csinálnod, András. Abban benne lennék. Te egy blues gitáros vagy". 

Nem tudtam eldönteni, hogy ezt az észrevételét kritikának, vagy dicséretnek szánta e, és hogy komolyan gondolta-e a zenekaralpítást, mindenesetre amikor Viktorral megpróbálkoztunk Roland ötletével, ő maga nem állt kötélnek.

Visszatekintve, talán Szabolcsnak volt leginkább igaza: valami tényleg hiányzott a Monóból, viszont volt benne valami, amit máshol azóta sem találok.

Garázsmenet V. - Sör és Rock

"She started shakin' to that fine fine music You know her life was saved by rock 'n' roll" Velvet Underground

Mezőtúri Sör és Rockfesztivál, 1996, Július 11.

Monó zenekar: Gesztesi Tünde–ének, Fábián András–ének/elektromos gitár, Puchner László–elektromos gitár, V.Nagy Zoltán–Basszusgitár, Szacsúri János –dobok

• Legoland
• Jóbarát
• Alkalom
• Geometria
• Csillagok
• Kikelet

A Monó első fellépése 1996 nyarán, Mezőtúron történt, az első Mezőtúri Sör és Rockfesztiválon. Egyszerű ezt így leírni, de sok töprengés és még több izgalom előzte meg ezt a látszólag jelentéktelen eseményt. Korábban csak önmagunk és barátaink szórakoztatására zenéltünk, de mostmár szélesebb közönséggel is számolnunk kellett, emellett néhány előre nem várt akadályt is gördített elénk a sors. Ezek egyike volt, hogy amikor a fesztivál híréről értesültünk, a nevezés első fordulója már lezajlott. Ezen a körülményen sikerült úrrá lenni, egy kis mezőtúri ismeretség segítségével, így a banda meghallgatás nélkül jutott tovább a második fordulóba, ami egy kis önbizalmat adott a csapatnak, de a kétkedés csíráját is elültette bennünk. Ezen felül merőben konkrétabb gondokkal is meg kellet küzdenünk, például még nem volt énekesünk. Igazából dobosunk sem.

Hárman voltunk, Laci, Bogár és én. Szerencsére, ahogy az ilyenkor lenni szokott, Bogár „ismert valakit”, aki alkalmas lehet a feladatra. A lányt Klárinak hívták, és tudott egy kicsit énekelni, sőt már játszott is valamilyen zenekarban. Bogár elhívta Klárit a Monó egyik próbájára, ahol elénekelte a Monó első számát, az Alkalmat (melynek emlékét hangfelvétel is őrzi) de általában elég kritikusan nyilatkozott a zenekarról. Bogárral jelentőségteljesen összenéztünk, mindketten tudtuk, hogy megtaláltuk a megoldást. (Pedig nem találtuk meg)

Már csak a dobost kellett megtalálnunk, ami apró problémának tűnt, hiszen kettőt is ismertem. Legelőször Kaszit, volt osztálytársamat kereste meg, aki a Bakonyi Kanemberekben bizonyitott ezen a poszton korábban. De Kaszi nem állt kötélnek. „Tök égés lesz”–mondogatta –„szerintem tök szívás lesz!”–„Én nem égek veletek!”

Szacsúri Jancsival véletlenül találkoztam Szolnokon, a József Attila úti buszmegállóban. Korábban vele is együtt zenéltem néhányszor, de aztán nem egészen békében váltunk el egymástól (lényegében kirúgtak). Megörültem neki, de bevallom, egyúttal az is átfutott az agyamon, hogy ha túlleszünk Mezőtúron, és már nem lesz szükségünk rá, visszaadhatom a kölcsönt. Barátságosan köszöntöttem hát , és hogy bebizonyítsam nagyvonalúságomat, és hogy a történtek ellenére sem haragszom rá, nekiszegeztem a kérdést, volna–e kedve velünk fellépni Mezőtúron.

„Igazság szerint van már dobosunk, Kaszi. De tudod nem olyan jó mint te és...” –Jancsinak hízelgett az ajánlat és rögtön igent mondott. Keserűen elpanaszolta, hogy korábbi zenekara, miután mindenkit kirúgott belőle, megszűnt. „mert nem lehetett velük együttműködni..”.

Úgy tűnhetett, most már minden együtt van, Bogárral vidáman indultak el Klárit meglátogatni, hogy hivatalosan is ajánlatot tegyünk neki. Mégsem voltunk egészen biztosak a dolgunkban, mindketten gondoskodtunk tartalékról is. Én a Rolling Stones lemezbolt csinos eladónőjét Katát kértem a csatlakozásra, aki először szabódott,majd igent mondott. „..végülis az Ugatha Christie is hívott már, de akkor nemet mondtam..”

Bogár gimnáziumi barátnője, Gesztenye húgát, Tündét tartotta a talonban, akiről szintén úgy hírlett, énekelgetett egy gimnazista zenekarban.Hamarosan kiderült, hogy ez a túlzott óvatosság nem volt alaptalan. Klári kollégiumi szobájában rövid úton kikosarazott bennünket magánéleti és szakmai okokra való hivatkozással. Már indulni készültem volna, és éppen azon tűnődtem, hogy Tünde vagy Kata legyen–e a következő áldozat, de Bogár és Klári még megvitatták Bogár államvizsgáját. „És ellenszenves hogy ennyire erőszakosak vagytok”–vetette még Klári utánunk távoztunkban.

A meghiúsult kísérlet után a Móricz Zsigmond körtéren üldögéltünk szomorúan, és először vetettük fel azokat a kérdéseket, –„hogyan tovább? Érdemes– e? stb.” –melyek drámai módon később oly sokszor vetődtek fel újra a Monó története során. Már csak egy hét volt a tervezett fellépésig, a kétségbeesés szélén álltunk, amikor egy váratlan fordulat új lendületet adott az ügynek. Tünde vállalta a fellépést, és végre megkezdődhettek a próbák Budafokon. Jancsi meglepő követelményeket támasztott a zenekarral szemben a fellépés fejében – kötelesek voltak az ő és dobjai folyamatos szállítását szervezni és bonyolítani a Budafok–Mezőtúr–Szolnok háromszögben, emellett a BKV járatain ülőhelyet biztosítani számára a próbák idején, de az adott helyzetben ez már-már természetesnek tűnt. A próbák jó ütemben haladtak, és amikor már látszott az alagút végén a fény, a koncert előestéjén Laci így sóhajtott fel. „Hát soha nem hittem volna,hogy én egy olyan zenekarban leszek amelyiknek lesznek számai és fellép!”

„Erre azért még ne vegyünk mérget!”–torkoltuk le Bogárral a bölcs emberek előrelátásával.Valahogy mégis megérkeztünk Mezőtúrra, bár néhány órás késéssel, mert János édesapja, aki a közelben töltötte katonaéveit a hatvanas években „tudott egy rövidebb utat”. Bejutottunk a fesztivál színhelyéül szolgáló laktanyába, megtaláltuk a számukra kijelölt színpadot, és csendesen sörözgetve (Tünde vodkázgatva) vártuk a sorukat, amíg a színpadon a Szűzriadó együttes gyakorlatozott. János egy barátjával találkozott össze, Bélával aki egy másik banda dobosaként látogatott ide. Fekete bőrdzsekit, cirmos nadrágot és göndör bundesliga frizurát viselt, ujjai között fáradhatatlanul dobverőket pörgetett.

„Nézzetek rá.”–mondta később Tündének–„ Ő dobos. Úgy néz ki mint egy dobos. De én?! Hogy nézek én ki?!”. Tünde végigmérte, de semmi különöset nem talált rajta, a sárga műbőrdzsekin kívül, de ha nem lett volna 38 fok, még ez is természetesnek tűnt volna. „Te majd úgy dobolsz mint egy dobos”–próbálta nyugtatni.

És elérkezett a pillanat, színpadra szólították a Monó zenekart. Reszkető lábakkal , de jóleső izgalommal indultunk a színpad felé , amikor hirtelen Jancsi eszelősen rángatni kezdte a legelöl lépkedő András ingujját:

–Nagyon nagy baj van ! Nem hoztam pergődobot!

–Hát kérjél kölcsön a Béla haverodtól!

–De nem lehet, ők éppen most játszanak a metál színpadon!

–Jól van, akkor majd kérünk ezektől akik most játszanak.

–De nem fognak adni!!!!

–Nincs más választásuk.

Hamarosan ez is megoldódott, és megnyugodva kászálódtunk fel a színpadra. Mivel Jancsi édesapja videóra rögzítette az eseményeket, innentől hiteles –bár kicsit féloldalas, és mintegy harminc fokban megdőlt–képet kaphatunk az eseményekről. Én jobboldalon, kék farmeringben és fehér nadrágban, mögöttem Laci, vicsorgó vörös ördögfejet ábrázoló pólóban, Bogár baloldalt, hasán hatalmas barna teknősbéka díszeleg, középen pedig a sztár, Tünde helyezkedett el, fekete nadrágban és blézerben, alig köldökig érő trikóban, kezében papírpaksaméta. A dobok mögül alig látszik ki Jancsi, csíkos tengerészpólóban, fejét lehajtva próbálgatja a pedálokat. Hátuk mögött Borsodi söröket és Marlborót reklámozó plakátok.

–Kezdhetjük?–kérdeztem a legrutinosabb játékoshoz méltó nyugalmat színlelve, két hasonló jellegű koncerttel a hátam mögött

–Akkor...őőő.. a Monó zenekar következik Budafokról...–mondom a mikrofonba, majd gyorsan hozzáteszem:–....első fellépése.

A közönség támogatóan hujjogatni kezd a bejelentésre, mi pedig belekezdünk a Legoland című dalunkba. Bár Tündét egyáltalán nem halljuk, kicsit egyenletlenül, de hiba nélkül végigjáttszuk a dalt, amit a közönség némi tappssal jutalmaz.

„Nem szakadt le a színpad.”–nyugtázza magában Laci.
„Jó lenne,ha lehetne hallani” jegyzi meg valaki.
„Nem hallhatnánk mi is a Tündét, ezt a lányt?”–kérdezi Bogár a technikusoktól, majd Tünde is rátesz egy lapáttal.
„Lehetne valami éneket hallani!”–kérdezi,és innentől a technikusok mindent megtesznek a hangminőség ellen,ami képességeikből futja.

A következő szám, a Jóbarát. Jancsinak egy megbeszélt jelre kellene abbahagynia a számot, ránézek, és bólintok. A szám a vége felé közeledik, de ő lehajtott fejjel dobol, nem néz a kamerába, a közönségre ,még kevésbé rám, ahogy egyre ingerültebben bólogatok. Lacinak is feltűnik a dolog, már ő is a dobost nézi, Tünde egykedvűen figyeli a fejleményeket, végül Bogár odasétál a dobfelszereléshez –ez az egyetlen jelenet amikor sikerül a kamera látóterébe kerülnie–,ez már Jancsinak is feltűnik, felnéz,és arcán a felismerés kifejezésével rávág a cintányérra és végre abbahagyja a dobolást.

Az alkalom következik, első közös dalunk, és meglepő közönségsikert arat. „Jóó..!!”–kiált fel néhány ember, és két félmeztelen fickó táncolni kezd a színpad előtt. Egy mohikánfrizurás punk Tündéhez próbál közel férkőzni, halaszthatatlan közlendője van, ezért a zenét is megpróbálja keresztülordítani.

Egy funky számot játszunk, a geometriát, senkit sem lep meg, hogy Jancsi négy negyedben kezdi ; mindenki a befejezést jelző gitárszólót várja, amikor a gitárom varázsütésre elhallgat, valószínűleg kontakthiba miatt. János lehajtott fejjel kalapál tovább, Laci wah pedálja kuruttyol, Bogár végképp belezavarodik a basszusba, Tünde időnként belekezd a refrénbe, amíg én elkeseredeten az erősítőnél matatok. Végül valahogy ez is végetér, de a közönség néma csenddel jutalmazza a szerencsétlenkedést. Ekkor még nem tudják, hogy ezt a számot soha többet nem tudják sikerre vinni, mindig ugyanezt a reakciót váltja ki.

A csillagok útja indiai ihletésű gitárszólómmal indul, de a punkok és a pogózók vigasztalanok maradnak,amiért le kellett ülniük. Csak egy kemény rock and roll ,az őszi kikelet hatására bocsátanak meg, a punkok támadásba lendülnek a pogózók is újrakezdik, majd ahogy véget ér a dal, marasztalni próbálják a búcsúzkodó zenekart.

–„.....a Monó együttes volt, Budafokról, köszönjük a figyelmet...” -mondja Bogár a mikrofonba

–„még egy számot játtszatok! Egy rock and roll számot!...Edda!”–követeli a mohikánfrizurás, de a technikusok rázzák a fejüket, nincs ráadás.

Vegyes érzelmekkel kászálódtunk le a színpadról, megszólalni nem tudtunk, egyrészt senki sem tudta, hogyan értékeljük a történteket, másrészt boldogok voltunk, hogy ép bőrrel megúsztuk első koncertünket. (én a harmadikat) Jancsi szólalt meg először.

–Azt hiszem, jobb, ha minél előbb elhúzunk innen...– apja helyeslően bólogatott.

–Ki iszik velem valamit?–kérdezte Tünde, majd megindultunk, maguk sem tudtuk hová.

Útközben punkok állítottak meg.

–Helló, figyelj már, mióta gitározol?–kérdezte egy sex pistols pólós gyerek.

–Háát..már elég régen. - mondom- Vagy öt éve. Miért, tetszett?

–Ááá..nem azért kérdeztem..

Néhány perces szótlan séta után egy elhagyott réten kötöttünk ki, és leültünk a fűbe. Jancsi arca nem sok jót igért.

–Rettenetesen szarok voltunk–szögezte le mindjárt.– Az összes számot elrontottam.

–Nem volt azért az olyan rossz, kívülről fel sem tűnt, ugye?–néztem  segélykérően János apjára .

–Tényleg nagyon szarul szólt.–felelte az apa–de nem ti tehettek róla. Egyszerűen a hangzás élvezhetetlen volt. A Tündét nem is lehetett hallani. Egyáltalán semmit sem lehetett hallani..

–A basszusgitárt meg lehalkították!–folytatta Bogár–egyszer hangosabbra vettem, erre odajött a technikus és lehalkította! Hát ehhez azért pofa kell, nem? Neked meg mi a szar volt a gitároddal?

–Hát nem szólt. Valószínűleg valamelyik kábel.

Laci és Tünde jobbnak látták ehhez már nem fűzni semmit. Egy darabig hallgattak, majd János és az apja felálltak.

–Szerintem menjünk. Ti akartok még itt maradni?

–Háát..szerintem maradunk még egy kicsit, felelte Bogár, inkább magának, a távozók után nézve.

–Viszont egész jól sikerült a szólóm. –jegyezte meg Laci a hirtelen támadt csöndben

–Micsoda?! Melyik szólód?–kérdezte Bogár

–A szólóm. Egyetlenegy szólóm volt. Az Alkalomban. Rendszeresen elrontom, de most valahogy sikerült.

–Igen az alkalom egész jó volt. Mintha tapsoltak volna...–tűnődtem

–Tényleg. Ki tudtam énekelni azt a magas hangot..húú..–vetette közbe Tünde

–Jóbaráááát! Jóbaráát! Ha-ha,hogy ordított már Bogár!..

–Várom hogy kezdjek szólózni,és egyszercsak bang,nem szól,ha,ha,ha...

Lassanként mindegyikünknek eszébe jutott valami kellemes vagy legalább vicces emlék a koncertről. Olyan érzés volt, mintha a fekete fehér film színesre váltana. A viccelődés legfőbb célpontja persze a távozott Jancsi volt.

–Hogy nézek én ki? Sehogy! Mi vagyok én? Én szar vagyok ha ha....

–Viszont a Béla,az más..az dobos!!

–Ne bántsátok, legalább a bőrdzsekit levette végül...

Ebben a hangulatban indultunk vissza , a metál színpad felé irányítva lépteiket, ahol éppen egy trash core zenekar játszott, az énekes a seggét mutatta a közönségnek, miközben ezt ordította a mikrofonba:

–Mocskos állatok, le vagytok szarva parasztok!–majd hatalmas gerjedés következett és a zene elhallgatott. A zenekar tanácstalanul állt a színpadon, és a technikusoktól várt magyarázatot. A közönség csodálkozva abbahagyta a pogózást. Az énekes–mostmár békülékenyebb hangot megütve a mikrofonba szólt.:

–Ne haragudjatok, egy kis technikai szünet, rögtön folytatjuk....

–Mindig azt hiszem,hogy szeretem a metal zenét–jegyezte meg Laci–aztán tessék, eljövök egy ilyen koncertre,és máris hányok tőle....

A másik színpadon,ahol mi is játszottunk, most a budapesti Szűzriadó együttes küszködött éppen.

–Lehetne valami éneket hallani? Abszolút nem halljuk az éneket! –ilyeneket magyarázott a szőke mikrofonfrizurás énekes, és mi kárörvendően hallgattuk.

–Szerintetek érdemes megvárnunk az eredményhirdetést?–kérdezte Bogár

–Persze hogy érdemes,–vágtam rá–az újságból akarod megtudni hogy mit nyertünk? –de persze, tévedett. Szinte mindenki kapott valamilyen díjat kivéve bennünket, és az általunk titkos esélyesnek gondolt Szűzriadót. Néhányszor még ki és besétáltunk a laktanyából, kiélvezve első stage-passunk által adott lehetőségeket.

A laktanya mögött vándorcirkusz építkezett, amit távolról sörsátornak néztünk, és gyalogosan erre vettük az irányt. Megpróbálkoztunk a céllövöldével, de itt is esélytelennek bizonyultunk.

–Mostmár menjünk.–mondta Laci–holnap huszonnégyórázom, és szeretnék még ma hazaérni valahogy.

–De előbb még menjünk egy kört!–mutatott Tünde a mögöttünk üresen lengő körhintára. Bogár elővette maradék pénzét és befizetett mindenkit egy menetre. Aztán mégegyre. Majd mégegyre. A körhintáról új perspektívák tárultak fel előttünk: alattuk az apró emberek, a sátor, a laktanya a színpaddal, ahol délután játszottuk, mind jelentéktelennek tűntek a zenekarunkhoz képest. Valahol messze az országút kanyarog, rajta a szomorú dobossal és az apjával. Repültünk egymás mögött, hátradőltünk ,és elégedetten élveztük a látványt. Maguk sem gondoltuk volna, hogy ennyire élvezni fogjuk.

Garázsmenet IV. - Jóban-rosszban

"The music is over" The Doors

A múlt század utolsó évtizede azzal a kellemetlen érzéssel kezdődött, hogy az érettségivel mindennek vége - nemcsak a gyermekkornak, de a hozzá tartozó elsőszámú passziónak, a rock and rollnak is.

A csapat szétszéledt, a legtöbben egyetemre mentek, mi Attilával egy önfeledt Krakkó/Auswitz túrával "vigasztalódtunk", amely egy szobai zenélés alkalmával pattant ki Attila fejéből.

-Te, el kéne menni egyszer Krakkóba! Meg akkor már Auswitz is ott van a szomszédba!

-Mikor?

-Hát most!

-Na, nézzünk egy vonatot és menjünk!

Anyám közbevetette, hogy vonatjegyet nem lehet csak így "ukmukkfukk" venni, azt rendesen meg kell rendelni, de telefonon megtudtuk, hogy egy óra múlva indul a vonat, amely reggelre odaér. Attilának már nem volt ideje hazamenni.

-Tudsz kölcsönadni egy törülközőt?

Kérdezte még anyám ijedtségére, aki azonnal beazonosította a füstbe ment továbbtanulási terv frusztrációja által kiváltott, kései serdülőkori tudatzavart. A túrát sikeresen lezavartuk, de mire visszajöttem, már anyám elintézett egy pótfelvételit a Műegyetem Építőmérnöki Karára meg egy időpontot a serdülő pszichiátrián. A doktor nem kertelt.

-Csősz doktor vagyok, örülök, hogy megismerhetlek. Minek köszönhetem a megtisztelő látogatást?

-Hát, volt ez a pályaválasztás, ami nem igazán sikerült, és mindig is érdekelt a pszichológia... anyukám említette, hogy van ez a lehetőség, hogy a doktor úr a barátja és szívesen beszélne erről velem...

-Hm. Egészen igazából nem vagyunk barátok, de valóban anyukád kérte, hogy beszélgessek veled erről-arról...

Attila is beugrott a szociológia szakra, a zenélést kisebb intenzitással de annál nagyobb kreatív erővel folytattuk Szandaszöllősi házukban, amikor mindketten otthon voltunk. Kaszinak akkor már volt dobfelszerelése, és Nagy Zsolt a basszgitárról a gitárra váltott. Attila beszerzett valahonnan egy bolgár félakusztikus hangszert, és kikiáltotta magát basszusgitárosnak. Már senki sem gondolta komolyan, hogy ez a csapat még egyszer színpadra állhat, mégis egész jó dalokat dobtunk vagy dobtam akkor össze, Attilával a Legolandot, Zsolttal a Geometriát, amiket ma is játszom illetve néhány olyan dalt, amelyek a későbbi Mono zenekar műsorának gerincét alkották. utólag visszatekintve a legnagyobb zenei teljesítményünk Attilával Örkény István "Kereplő" c. novellájának megzenésítése volt. Maximálisan át tudtuk élni az utcán lófráló két tudálékos barát köreit a lányról, akiből hiányzik valami, de azt el kell ismerni, hogy nagyon szép. Szép volt ez a korszak, amíg Attila neki nem adta az erősítőmet esküdt ellenségemnek, akkor (az én kezdeményezésemre) vége szakadt a barátságnak, amely utólag úgy tűnt, csak nekem okozott évekig tartó problémákat.

Andras Fabian · Bakonyi kanemberek - Kereplő - Örkény István nyomán (1990)

Megkezdtem hosszú menetelésemet az egyetemen, és dalaimat (jóbarát, geometria, köszönőember...) tovább farigcsáltam az albérletek magányában. De már az évnyitón megtaláltam új zenésztársamat.

Egykedvűen bámultam magam elé a lelkes mérnökpalánták sorai között, azon tűnődve, hogy mi a szart keresek én itt, amikor a mellettem ülő komoly képű srác felém fordult és egyenesen a szemembe nézett. Az arcára volt írva, hogy az apja is itt tanult (valójában még akkor is tanított) és el van szánva rá, hogy kitüntetéssel végezze el az egyetemet (ahol diploma után pár évig tényleg itt tanított), ezért már akkor ellenszenves volt, amikor még ki sem nyitotta a száját.

-Szervusz, V. Nagy Zoli vagyok, úgy néz ki évfolyamtársak leszünk. Mit hallgatsz?

-Heló, izé...ki én? Hogyhogy?

-Láttam az előbb, hogy walkmen van a füledben!

-Ja, semmi nem ismered. A saját zenekaromat...

-Belehallgathatok?

-Végülis miért ne, tessék. De az igazat megvallva elég szar... mostmár nem ilyen zenét játszom....

A csávó feltette a fülest és komoly képpel hallgatott. Miközben tűnődtem, hogyan fogom lerázni, megnéztem jobban a göndör, szemüveges tolakodó csodabogarat, aki kifejezéstelen arccal bólogatott a Bakonyi Kanemberek koncertfelvételére, Attila éppen azt bizonygatta üvöltve, hogy nagy ívben szarik édes hazánkra, és amint lehet elhordja innen a népnemzeti gerincét. Biztos voltam benne, hogy éltében először hall ilyen zajt, nyilván Mozarton nevelkedett, amikor éppen nem matekszakkörbe járt, mindjárt udvariasan visszaadja a walkment, és otthon valahol a budai hegyekben elmeséli a szüleinek, hogy a vidékiek tényleg büdös parasztok.

Ezzel szemben a csóka levette a fülest felém fordult és átszellemült arccal annyit mondott: Bazzeg, a barátommal, Puchner Lacival mi éppen ilyen zenét akarunk játszani...

Sok minden történt a megvalósításig, de lényegében ott helyben meg lett alakulva a Mono zenekar, és egy mostanában hallgatag barátság Zolival, azaz Bogárral, aki az első találkozásunkkor belopta magát a szívembe, és az életmentő zene mellett ráadásként még egy barátot köszönhettem neki, Lacit.

Egy biztos, nélkülük nem bírtam volna ki a következő uszkve tíz évet a Műegyetemen.

Garázsmenet III. - Alternatív szervezetek

"Bejött a szobába az őrjárat" - Kispál

Ott tartottunk, hogy ott sikáltam a rencerváltás (jobbereknek: változás) hajnalán Rudival a gimi udvarán, a matrózblúzos szüzek és könnyekig meghatott MILF tanárnők, valamint az irigy hímek tekintetének kereszttüzében, mint 10 évvel korábban Dian Robi, az első hosszú hajú gitáros fiú, akit élőben még torna (bocs, testnevelő) tanár anyám jóvoltából volt szerencsém látni.

Nem kis eredmény, de hol van még a szenior szoba- és visszavonult klubgitárosok törzshelyétől, a Hangmester Fender Fórumától, ahol a minap a meglett családapa Robival "személyesen" is megismerkedhettem.

Kellett ehhez minimum egy zenekart alapítani, amelyre nem lett volna mód néhány új osztálytárs nélkül, de mód lett. A Bakonyi Kanemberek indulásának körülményeit részletesen leírta Benedek Szabolcs, a Nagy Degeneráció c. regényében, amelyben megtisztelő szerephez jutok magam is, mint kvázi legjobb barát/vetélytárs így nem mondok ellent a szerzőnek. Legyen az elég, hogy megszületnek az első bátortalan vagy inkább údebátor dalok, zeneileg jórészt még a Csezótól tanult blueskörre alapozva, lírailag a szex/drogok/rockandroll tematikára szorítkozva, legalábbis első szerzőtársam, Molnár Attila énekes és szövegíró csatlakozásáig. A két Attila (a másik a dobos, Kaszab) az induló pesti klubszíntér alapos ismerője, aktív sajtólevelező a korabeli fenzinekben (Genyószívó Disztroj) majd maguk is fenzint készít Dall-Ass címmel. (El sem hiszed, de itt ma is olvasható...)

Az ő közreműködésükkel a zenekar az általam és a basszusgitáros Nagy Zsolt által képviselt biztonságos blues/rock területről enyhe, de határozott ívben a korszellem, az "alternatív" felé kanyarodik. Kitartó PR munkájuknak köszönhetően hamarosan lehetőséget kapunk, hogy színpadra lépjünk Szolnok első alternatív klubjában, a Klub 200-ban. A klubvezető, Papp Béla ekkor az Ippolit Matvejevics együttes (korábban Madame Petuhova)  menedzsere, amolyan vidéki Andy Warhol közönyös arccal tanácstalanul böngészi a jövő havi műsort, melyik pesti punk brigád elé illeszthetné be a nagyképű szemüveges tizenéveseket, majd megakad a tekintete egy hozzánk hasonlóan hülye nevű , általunk ismeretlen zenekarnál. "Na ezeket hallottam a Garázsban, olyasmi zenét játszanak mint ti, Kispál és a Borz, jó lesz?"

Jó lett. Ültünk az öltözőben a bennünket teljesen negligáló Lovasi és Brautigam társaságában. Ha a Kossuth díj idejéből visszapattant Michael J. Fox lettem volna, ott helyben megalapítom a Kaukázust vagy a 30Y-t, és minden másképp alakul. A diplomaosztós fotókon elhalványul a dékán, de ki nem szarja le. Ezzel szemben az összegyűlt 50 ember előtt előadtuk primitív rockandroll alapokra írt, okoskodó vagy mesterkélten bunkó szövegeinket, és mérsékelten elégedettek voltunk magunkkal. Meg voltunk győződve, hogy az unott fejű bőrzakós zenekar utánunk csak rosszabb lehet, de aztán Bejött a szobába az őrjárat, majd kisvártatva Jutka átúszott a folyón, mi pedig másnap Attilával megkezdtük első érthetetlen, zagyva, szimbolikus szóképekkel teli szövegünket (Őszi kikelet a házunk felett..) papírra vetni, mert már tudtunk, hogy alternatívok vagyunk.

Garázsmenet II. - Az újhullám féltizede

 "Azt mondod, ez itt nem műfaj? Azt mondom, kis ország, jól van..." Sziámi

Miután gimnazista lettem, rövid időn belül megtaláltam új mentoromat, Zeleit, aki Szentesen született, zenekart vezetett, és végzős (!) volt abban a gimiben, ahová éppen csak hogy betettem a lábam. Zelei hórihorgas, szemüveges, kócos, Buddy Holly szerű alkat volt, télen nyáron fekete nadrágban, cipőben, kívül hordott csíkos ingben és hosszú ballonkabátban járt, azaz az ápolt, hosszú haj és farmerszerkó feltűnő hiánya miatt nem felelt meg a kisvárosi rock-sztárról alkotott addigi elképzeléseimnek. Egy számomra új stílust testesített meg: az elvont, elhanyagolt intellektuális underground figurát. Már nem emlékszem hogyan jött létre a kapcsolat, talán éppen a konkurens gimibe járó Csezó ajánlott be, ami ha így történt, kifejezetten atyai gesztus lett volna. Mindenesetre tény, hogy néhány héttel azután, hogy boci szemű rövid gatyásként feltettek a futószalagra, már a 4. B. legexcentrikusabb figurájával lógtam, aki kétségbeesve próbált valami működő zenekart alapítani, és ehhez éppen bennem látta meg a reményt. Olyannyira, hogy Zelei nem átallott az iskolával dobokat béreltetni nekem, amellett, hogy rávette azt a fiatal tanárnőt, akibe mindketten szerelmesek voltunk, hogy intézze el nekünk, hogy a "kismatek" nevű termet próbahelynek használhassuk. A zenekart rajtunk kívül Zelei néhány teljesen botfülű osztálytársa és a barátnője, Ancsa alkotta, ami hamisítatlan 80-as évekbeli underground jelleget adott a produkciónak. Már az is underground volt, hogy a próbák előtt a belülről kulcsra zárt matekterem előtt vártuk, hogy Zelei végezzen Ancsa korrepetálásával, de a szex-szagú szobában a zenének is egészen más atmoszférája volt, mint a Hairy Guys jólfésült retro-beatjének. Új mentoromnak nem tetszett a Hairy Guys, ahol a gitárosok csak sikálnak - a rock szerinte alapvetően a "kettős-fogásokról" szól, a Rolling Stonestól egyedül a Sympathy for the Devilt méltányolta, és ehelyett a punkot ajánlotta a figyelmembe. A zenekar annyira punk volt, hogy a Szerzett Immunhiány Tünetegyüttes néven megtartott néhány koncert közül egy sem ért véget komolyabb technikai malőr nélkül, pedig a zenekar basszusgitárosa, Tomó, miután feladta az egyenlőtlen küzdelmet a hangszerrel, technikusként próbálta hasznosítaná magát, hasonló sikerrel.

Peti leérettségizett, és Szegeden, ahol patikusnak tanult - a jóval sikeresebb Koyanisquatzi nevű zenekarban folytatta kísérleteit a zenével és tudatmódosító szerekkel, míg az Arany Rózsakereszt érintésével, egy hosszabb doom-függő periódus után a patikus pályát hátrahagyva webdesignerként kötött ki. Gitározni és dalt írni elfelejtett, bár egyetemi éveim alatt volt egy rövid fellángolása, néhány akkord újra megfejtése során módom volt támogatni egykori mesterem zenei törekvéseit.

De akkor egyedül maradtam, éreztem, hogy tovább kell lépnem, de hogyan? Dob nélküli dobosként nem volt könnyű rockandroll zenekart alapítani, még a múlt században sem. A gitározással már általánosban megpróbálkoztam, és Csezó segítségével a szabvány blues/rockandroll körrel egész jól elboldogultam A-ban, de ez akkor kevésnek tűnt a zenekaralapításhoz. Ma már tudom, hogy elég, de akkor többre vágytam - saját dalokat akartam írni ahogy Csezó és Zelei, és akkor úgy éreztem, a blueskörben rejlő lehetőségek (A ban) már kimerültek.

A megoldást egy másik leendő fizikus, Rudi hozta, akiről korábban nem volt ismert, hogy zenélne, de a matek/fizika problémákon túl is érdeklődő és lelkes megfejtő volt. Egy nap azzal állított be az iskolába, hogy bazeg, megvan, a hétvégén rájöttem, megtanultam gitározni! Na mondom, ne szórakozzál Rudi, hiszen még én sem tudok gitározni, pedig évek óta küzdök vele. Rudi kicsomagolta a gitárt, kicsit akadozva eljátszotta a Felkelő Nap Házát, majd komoly képpel felnézett, és megkérdezte: erre gondoltál, Fábián? Nem volt rest rajzos ábrákkal elmagyarázni három akkordot, mondta, több is van, de ennyi most elég, és hozzá kölcsönadta a nővére gitárját meg rá a Muszty-Dobait. Nesze itt van, ez meg ez, csak három akkord, aztán jöhet a Felkelő nap háza. Az ajánlatot hitetlenkedve elfogadtam, de hétvégére megvolt a dal, a nyári szünet után pedig már két elektromos gitárral álltunk az évnyitón az elképedt közönség előtt. Már a létrehozás pillanatában biztosak voltunk, hogy az iskolai megafonból üvöltő recsegős zaj amit a bevállalt "műsor" helyett szolgáltattunk, önmagában elég az igazgatóihoz, ezért minden mindegy alapon időnként zavart vihogással igyekeztünk leplezni az akkordkeresgélés és a szövegtévesztés izgalmait. Így amikor az ünnepély végén a műsor szervezője, a kőkonzervatívként ismert Mész Éva orosztanárnő azonnal beszélni akart velünk, tudtuk, mi jön.  A szertár zugában könnyes szemmel köszönte meg a bátorságunkat az elhangzott szövegek (Sziámi: Bétaville, Hobo: Országút blues) miatt. A létező szocializmus utolsó évét írtuk, ekkor éreztem meg a dalszöveg hatalmát, még éppen időben, de a jövendő zenei trendeket figyelembe véve már abszolút feleslegesen.

(folyt köv)