Garázsmenet IX. - A Szépek, a Csúnyák, és a Czukorkák

"És ha szépek és okosak is egyben, nem állnak szóba velem" KFT

A zenekari társkeresés legvadabb évei voltak ezek. Elsősorban a saját dalaimat akartam játszani, magyarul, magyarokkal, de persze jó lett volna eljátszani néhány aktuális kedvencet a Morcheebától a dIRE sTRAITS-ig és vissza. A zenekari társkeresés elsőszámú eszköze akkoriban a Pesti Est Apró rovata volt. Persze gitárossal már akkor is Dunát lehetett rekeszteni, ezért magamat hirdetni szinte semmi esélyem nem volt gitárosként, vagy akár dalszerzőként (Igen, azokkal is). A gitárosok egyetlen számottevő esélye az elhelyezkedésre az volt, ha megpróbáltak megfelelni valami meglévő projekt általában elég konkrét elvárásainak. Próbálkoztam hát én is, bár a kitérő a post-monoval nem arra utalt, hogy ez az én műfajom lesz.

Hey, Dénes - Kelenvölgy

A Pesti Est aprók jóvoltából jelentkeztem gitárosnak egy nagyon elszánt ritmusszekció mellé, és elmentem egy meghallgatásra egy budafoki családi házba, ami nem esett messze a Mono próbahelyétől, Bogárék Tordai utcai nyaralójától. A srácok elsőre nem tűntek rokonszenvesnek, ezért biztos ami biztos, a Benedek Szabolcstól kapott álnéven, Bakonyi Dénesként mutatkoztam be. A dobos elmondta, hogy ő bár jelenleg Műszaki Egyetemre jár,  alapvetően a zenélésből kíván megélni, és később Zeneakadémián tervezi folytatni tanulmányait. Ez első hallásra sem tűnt életképes koncepciónak, és akkor még nem is hallottam játszani. A meghallgatás számomra sem sikerült túl jól. Nem tetszett nekik az erősítőm. Nem tetszett nekik, hogy nyílt hangolásban játszottam. Egy Jimi Hendrix dalt, a Hey Joet kellett játszanom, ennek csak a Hobo féle verzióját ismertem, de valószinűleg azt sem tudtam egy elkötelezett Jimi fan szemszögéből is vállalhatóan eljátszani. Tényleg furán hangzott szólók nélkül egy Jimi Hendrix dal. "Szerinted a ritmusgitáros az egy foglalkozás?"-kérdezte a dobos. "Szóval Dénes voltál." -zárta rövidre a basszgitáros a hosszas zeneelméleti vitát, és ebből tudtam, hogy többet nem találkozunk. Tévedtem, mert utóbb kiderült, hogy a dobos évfolyamtársam az egyetemen, de a névcsere miatt nem tudott beazonositani, honnan ismer, nyilván addigra meghallgatások tucatjain esett át. 

Budán Kutyavásár - Viziváros

Újabb egyestés kaland egy fiatal zenekarral, amelynek már több szimpatikus vonása volt: az első, hogy Budán, a Délinél, egy bérház pincéjében volt kényelmes és jól megközelíthető próbahelyük. Sajnos a próbahely a doboshoz tartozott, aki a legkevésbé volt zeneileg gyakorlott a bandában (mint általában). A másik pozitívum az volt, hogy az általam akkor favorizált Kimnowak zenekart szerették volna koppintani. Úgy éreztem, az én zeném összeegyeztethető a Kimnowak lötyögős rock and rolljával, végül ők is, én is a Rolling Stonestól nyúltunk. A zenekarnak volt már egy gitáros-dalszerzője, a másik gitárostól dalszövegeket vártak, én pedig alkalmasnak éreztem magam a szerepre. Próbamunkaként két instrumentális felvételt kaptam krómos kazettán, az akkoriban használatos adathordozón, de annak ellenére, hogy rendben megcsináltam a házi feladatomat, a második próbára már nem hívtak vissza, ezért sosem tudták meg, mit hoztam ki belőlük. Pedig szerintem a szöveg minőségileg felvette a versenyt a zenével:  nem volt nehéz dolgom, az egyik dal háromakkordos beatzene a másik tingli-tangli reggae, mindkettő a Kimnowak modorában, ennek megfelelően a szöveget sem vettem túl komolyan, könnyen jöttek a sorok. Ilyenek hogy "Azt mondom, minden rendben, amig fel tudsz kelni reggel..." valamint "Béreljünk egy kerékpárt a Margit-szigeten, tekerjünk el a Viztoronyig, egyenletesen..." A két idézett dalt azóta sem használtam semmire.

Anna és a Hordóbüfé - Lőrinc

"A Nemes-Nagy Péter tud rólunk" - kezdte a bemutatkozást Anna, vagyis "Kanna", a tradicionális bluesrajongó könyvesbolti eladólány a Veres Pálné utcai Grinzingi borozóban, és úgy tűnt, meghallgatás nélkül is a banda részének tekint. Nemes-Nagy Péter a 90-es évek bluesreneszánsza idején népszerű rádiós figura volt, bár a műfaj népszerűsége az évtized végére súlyosan leáldozott,  blues-körökben ma is fogalom a neve. Én magam is úgy gondoltam, hogy ha valahol, akkor a tradicionális bluesban otthon vagyok, feljogosítanak erre Rolling Stones tanulmányaim, de Muddy, Howlin Wolf vagy John Lee Hooker dolgait gyerekkorom óta gyűjtögettem, szedegettem le, és egy véletlen folytán a slide-gitározás fortélyait is alapszinten elsajátítanom. 

Anna képviselte a bandában az elméleti alapot, amely egészen Robert Johnsonig nyúlt vissza. Mellette egy halk szavú erdélyi fiatalember, János bőgőzött, a gitáros pedig egy bohém, göndör,  ifjú Laár András hasonmás volt, aki saját bevallása szerint a buddhista főiskolán lopta a napot, amikor éppen nem gitározott. Az első próba valahol Lőrincen, az addig ismeretlen, középkorú dobos, Laci családi házának pincéjében zajlott. Nagyon fiatal lehettem még, meglepett, hogy potenciális zenésztársamnak iskoláskorú kislánya van, ez e sorok írásakor már teljesen általános, az a ritka zenészpajti, akinek nincs gyereke. A próbaterem ideális volt, ha jól emlékszem, erősitőt sem kellett vinnem, csak akkori, vacak kis Onyx Les-Paul gitáromat.  

A banda meglepően meg volt velem elégedve. Az az igazság, hogy ők is jók voltak, főleg a buddhista főiskolás gitáros. Korábban nem játszottak slide-gitárossal, hirtelen megérezték, mi hiányzik a  zenéjükből, és örömmel fogadtak. A próba után Laci visszatért a családi vacsorához, mi négyen pedig egy lőrinci kocsmába tértünk be megbeszélni a továbbiakat. Egészen pontosan, a harmadik lőrinci kocsmába, amelynek az árfekvése elfogadhatónak tűnt számukra. Meglepett, hogy egy korsó sör ára ennyire fontos szempontot jelentett számukra egy rövidre tervezett megbeszéléskor, de tudomásul vettem, hogy a társaságból valószínűleg én vagyok a legjobban anyagilag eleresztve. Bizakodva néztem a közös jövő felé, de már az első megbeszélésen repedések mutatkoztak a bandában, János, közöttünk a legrutinosabb zenész keményen kritizálta a távol lévő dobost, Lacit, akiről megtudtam, hogy egy hordóbüfét üzemeltet, és ebből él a többiekhez képest jobb anyagi körülmények között. "Egyszerűen képtelen vagyok vele játszani."-panaszolta bosszúsan János. "Csapkod, nem engedi lüktetni a zenét." Értetlenül álltam a kritika előtt, nekem semmi bajom nem volt Laci dobolásával, vagy a hordóbüfével.

A buddhista gitárosnak még erősítője sem volt, de ő a sokadik sör után már nem volt olyan állapotban, hogy kommunikálni lehetett volna vele, csak békésen mosolygott, ne aggódjunk , minden rendben lesz, ez egy nagyszerű blues zenekar, hiszen a Nemes-Nagy Péter is tud rólunk. Néhányszor még beszéltünk telefonon, de akkor láttam őket utoljára, nem kerestek többet, és én sem őket. Jánost később a tradicionális ír zenét játszó Méz együttesben láttam viszont, valószínűleg ezért szűnt meg az érdeklődése a hordóbüfé projekt iránt.

Né, Mafilm! - Zugló

Flórával, a rekedtes hangú dívával a Bosnyák téren találkoztunk, majd a zenekar autóját akkor friss Renault 5-ösömmel követve egy pavilonokkal beépített laktanyaszerű Mafilm-telepre hajtottunk. Az egyik pavilonban kapott helyet a próbahely, amely mint kiderült, alapvetően a frontasszony öccse zenekarának, a Csá, Misinek a próbahelye volt, mi csak al-albérlők voltunk. A Csá Misiről korábban sosem hallottam, azóta sem sokat, viszont az énekesnő öccse később új zenekart alapított, ami alternatív körökben ismertté vált, majd szívós munkának köszönhetően Lovasi környezetében és zenekaraiban bukkant fel. Játszottunk pár dalt a Csá Misi cuccán, én egy hatalmas, hangos Marshall fejládán gitároztam. Mutattam nekik néhány dalt, illetve eljátszottuk együtt az általuk előzetesen küldött demót, aminek tetszett a zenéje. A csajnak rekedtes, de jó erős és tiszta hangja volt, viszont a szövegből egy büdös kukkot nem értettem. A dobos igen kiváló volt, bár talán húszéves sem volt. A basszgitárosra nem emlékszem. A próba csüggedt tanácstalansággal ért véget. Csalódottan emlegették Sándort, a szaxofonost, aki korábban oszlopa volt a bandának, most meg alig kapható próbálni, lám, most sem jött el, pedig megígérte, úgy látszik, ennyire érdekli a sztori. A jelenlevőknek tetszett a zeném, és úgy tűnt, be is vettek volna, de a felvett két-három dalos demón kivül nem nagyon volt semmilyen anyaguk. Bár idejük bőven volt, de  szemlátomást fogalmuk sem volt, hogy mit akarnak csinálni vele. Vezetőre, kreatív igazgatóra lett volna szükségük. Szépek voltak, tehetségesek, fiatalok, és szabadok, nekem viszont akkor már volt munkahelyem, családalapításra készültem, egyszerűen öregnek és fáradtnak éreztem magam hozzájuk. Így is volt, lehettem már vagy huszonnyolc éves...

Nore et Labora

A társkereső korszak múló, mégis legfontosabb fejezetéhez érkeztünk. Hanyatlottt a Pesti Est egyeduralma a zenekari társkeresésben. A Magyar Narancs is megszüntette az ingyenes hirdetési lehetőséget, ezért a vékonyabb pénztárcájú intellektuális dalszerzők és egyetemisták is új fórumokat kerestek az ismerkedésre. Kornélt, aki egyszál-gitárosként zenekaralapításhoz keresett társakat. Magyarország első közösségi médiumán, az iwiwen keresztül ismertem meg. Elsőként korábbi próbahelyünk, a Peek Studio hangmérnökének barátnője, egy jó hangú pisze énekeslány, Nóra  csatlakozott hozzá, én jelentkeztem másodiknak, és Kornél azonnal felvett az akkor még kevés aktivitást mutató csapatba. 

Megmondom őszintén, nem nagyon bíztam benne, hogy ebből össze tud jönni valami, ezért folytattam a keresést, de Kornél meglepően hamar próbát hirdetett. Ahogy ez várható volt, a koncepció elég kialakulatlan volt, de Kornélnak a kisujjában voltak a tárbortűzi zenéléshez elengedhetetlen magyar klasszikusok akkordjai, és akadt néhány saját dala is, sajnos ezek elég erőtlennek bizonyultak. Az én néhány saját dalom viszont elismerést aratott, és javaslatomra kibővítették a repertoárt néhány további feldolgozással, amit a többiek örömmel vettek. Nem haladtunk nagy iramban, de egy-két órára való próbálni való mindig akadt, Nóra, szemüveges szőke  frontkisasszony már koncertet tervezett, és Kornél kibővítette a csapatot néhány rokonszenves és használhatónak tűnő zenésszel.  Bálint, a basszusgitáros, szolid, komoly figura volt, stabil munkahellyel és egy Trabanttal. Én éppen ilyen társakat kerestem, nem középiskolás rockereket. Kristóf, a billentyűs, akit próba után édesanyja vitt haza Suzukival,  fiatal kora ellenére nagy műveltséggel rendelkezett a klasszikus rock, elsősorban a Beatles és az Illés területén, emellett határozott elképzelései voltak a hangszerelésről. Talán ő hozta Attilát, egy gyakorlott blues-harmonikást, akiről hamarosan kiderült, hogy szülővárosomból származik, és a szüleink jó barátok. Várandós felesége kísérte a próbára Andrást, a dobost, aki kissé kapkodva, de technikásan játszott. 

Utólag is minden elismerésem Kornélnak, ezt jól összehozta, Kristóf később némi tekintélyt szerzett magának a budapesti underground zenében, de még előtte szerzőtársakká váltunk a következő zenekaromban, Bálinttal  pedig némi megszakításokkal a mai napig együtt zenélek. A csapatból fura módon egyedül Kornél lógott ki: bár kiváló szervezőnek bizonyult, mackós alkatával, heavy-metalos fecskefarkú gitárjával nem tűnt színpadképesnek egy alternatív zenekarban, és ezt fémes gitársoundjával és játékával sem tudta ellensúlyozni. A formációnak a dobos állítólagos betegsége, megbízhatatlansága, több utolsó pillanatban lemondott próba vetett véget, mikor egy következő társkeresésnél viszontláttam, egyértelművé vált, hogy végig sunnyogott, és nem mert határozottan kilépni a bandából, ezzel végérvényesen parkoló pályára tette őket. 

Akkor ezért nagyon haragudtam rá, utóbb rájöttem, hogy én is épp így viselkedtem, ahogyan mindenki más a bandában. Jó társaság volt, összeillettünk zeneileg és emberileg, lehetett volna belőle valami, de senki nem akart Kornéllal zenélni, és ezt nem mertük megmondani neki. Ez végül mégiscsak az ő zenekara volt, se vele, se nélküle nem lehetett folytatni. Nóra még egy ideig hívogatott, de valamilyen kifogással mindig leráztam, végül Kornélnak megmondtam a frankót, aki szomorúan de nyugodtan fogadta hírt, további sok sikert kívánva, amit azóta sem hallottam mástól ilyen helyzetben. Kedves, egyszerű, barátságos, jó ízlésű vidéki fiú volt, jobb barátot, apát, munkatársat vagy akár férjet senki sem kívánhatott volna magának, de színpadon elképzelhetetlen lett volna Később hallottam egy "Kornélkül" elnevezésű zenekarról, nyilván képtelenség, de nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy ezt csak a mi Kornélünk hozhatta össze, azután kirúgták.

Epilógus

Volt még egy találkozóm egy kispesti panelben egy basszusgitáros fiúval, aki hozzám hasonlóan dalokat irt, és velem ellentétben számítógépen szerkesztett belőle zenét. Dalaiban az abszurd humort igyekezett keverni az alternatív rockkal, vitatható sikerrel, és ő hasonlóan vélekedett az én zenémről, talán egy-két ötlet tetszett neki, de alapvetően a saját ötleteihez keresett társakat, ahogyan én is, így nagy egyetértésben váltunk el. A zenekari társkeresés egyre inkább hasonlítani kezdett az igazira, kezdtem benne elfáradni, és akkori barátnőm, későbbi első feleségem sem tudta már követni, hogy mikor, milyen ürüggyel kivel találkozom éppen.

Ilyen párbeszédeket folytattunk:

- Ma későn jövök, zenélek
- De hát múltkor azt mondtad, hogy annak már vége...
- Annak vége is, de ez most másik.
- Milyen másik?
- Ezek jól zenélnek.
- A múltkoriak is jól zenéltek, csak csúnyák voltak.
- Nem, kevered, azok épp hogy szépek és fiatalok voltak, de nem jól zenéltek
- És ezek szépek és jól is jól zenélnek?
- Hát igen. de csúnyák...

Pont ahogy a KFT dalban, mindenki vagy szép volt, vagy jól zenélt, de ha a kettő egyben, akkor nem állt szóba velem. Vagy hogy más klasszikusokat idézzünk: nem akartam tagja lenni olyan klubnak, amely engem elfogadna tagnak. Nyilvánvalóvá vált, hogy nincs az az eléggé alternatív zenekar, amely nekem megfelelt volna, újra nekem kellett ilyet csinálni.