1991. szeptember 1., vasárnap

Garázsmenet IV. - Jóban-rosszban

"The music is over" The Doors

A múlt század utolsó évtizede azzal a kellemetlen érzéssel kezdődött, hogy az érettségivel mindennek vége - nemcsak a gyermekkornak, de a hozzá tartozó elsőszámú passziónak, a rock and rollnak is.

A csapat szétszéledt, a legtöbben egyetemre mentek, mi Attilával egy önfeledt Krakkó/Auswitz túrával vígasztalódtunk, amely egy szobai zenélés alkalmával pattant ki Attila fejéből.
-Te, el kéne menni egyszer Krakkóba! Meg akkor már Auswitz is ott van a szomszédba!
-Mikor?
-Hát most!
-Na, nézzünk egy vonatot és menjünk!
Anyám közbevetette, hogy vonatjegyet nem lehet csak így ukmukkfukk venni, azt meg kell rendelni, de telefonon megtudtuk, hogy egy óra múlva indul a vonat, amely reggelre odaér. Attilának már nem volt ideje hazamenni.
-Tudsz kölcsönadni egy törülközőt?


Kérdezte még anyám ijedtségére, aki azonnal beazonosította a füstbe ment továbbtanulási terv frusztrációja által kiváltott, kései serdülőkori tudatzavart. A túrát sikeresen lezavartuk, de mire vissazjöttem, már anyám elintézett egy pótfelvételit a Műegyetem mérnökkarára, meg egy időponot a serdülő pszichiátrián. A doktor nem kertelt.

-Csősz doktor vagyok, örülök, hogy megismerhetlek. Minek köszönhetem a megtisztelő látogatást?
-Hát, volt ez a pálaválasztás, ami nem igazán sikerült, és mindig is érdekelt a pszichológia... anyukám említette, hogy van ez a lehetőség, hogy a doktor úr a barátja és szívesen beszélne erről velem...
-Hm. Igazából nem vagyunk barátok, de valóban anyukád kérte, hogy beszélgessek veled erről arról...

Attila is beugrott a szociológia szakra, a zenélést kisebb intenzitással de annál nagyobb kreatív erővel folytattuk Szandaszöllősi házukban, amikor mindketten otthon voltunk. Kaszinak akkor már volt dobfelszerelése, és Nagy Zsolt a basszgitárról a gitárra váltott. Attila beszerzett valahonnan egy bolgár félakusztikus hangszert, és kikiáltotta magát basszusgitárosnak. Már senki sem gondolta komolyan, hogy ez a csapat még egyszer színpadra állhat, mégis egész jó dalokat dobtunk vagy dobtam akkor össze, Attilával a kikeletet, Zsolttal a geometriát, amiket ma is játszom illetve néhány olyan dalt, amelyek a későbbi Mono zenekar műsorának gerincét alkották. utólag visszatekintve a legnagyobb zenei teljesítményünk Attilával Örkény István "kereplő" c. novellájának megzenésítése volt. Maximálisan át tudtuk élni az utcán lófráló két tudálékos barát köreit a lányról, akiből hiányzik valami, de azt el kell ismerni, hogy nagyon szép. Szép volt ez a korszak, amíg Attila neki nem adta az erősítőmet esküdt ellenségemnek, akkor (az én kezdeményezésemre) vége szakadt a barátságnak, amely utólag úgy tűnt, csak nekem okozott évekig tartó problémákat.


Megkezdtem hosszú menetelésemet az egyetemen, és dalaimat (jóbarát, geometria, köszönőember...) tovább farigcsáltam az albérletek magányában. De már az évnyitón megtaláltam új zenésztársamat.


Egykedvűen bámultam magam elé a lelkes mérnökpalánták sorai között, azon tűnődve, hogy mi a szart keresek én itt, amikor a mellettem ülő komoly képű srác felém fordult és egyenesen a szemembe nézett. Az arcára volt írva, hogy az apja is itt tanult (valójában még akkor is tanított) és el van szánva rá, hogy kitüntetéssel végezze el az egyetemet (ahol diploma után pár évig tényleg itt tanított), ezért már akkor ellenszenves volt, amikor még ki sem nyitotta a száját.

-Szervusz, V. Nagy Zoli vagyok, úgy néz ki évfolyamtársak leszünk. Mit hallgatsz?
-Heló, izé...ki én? Hoghogy?
-Láttam az előbb, hogy walkmen van a füledben!
-Ja, semmi nem ismered. A saját zenekaromat...
-Belehallgathatok?
-Végülis miért ne, tessék. De az igazat megvallva elég szar... mostmár nem ilyen zenét játszom....

A csávó feltette a fülest és komoly képpel hallgatott. Miközben tűnődtem, hogyan fogom lerázni, megnéztem jobban a göndör, szemüveges tolakodó csodabogarat, aki kifejezéstelen arccal bólogatott a Bakonyi Kanemberek koncertfelvételére, Attila éppen azt bizonygatta üvöltve, hogy nagy ívben szarik édes hazánkra, és amint lehet elhordja innen a népnemzeti gerincét. Biztos voltam benne, hogy éltében először hall ilyen zajt, nyilván Mozarton nevelkedett, amikor éppen nem matekszakkörbe járt, mindjárt udvariasan visszaadja a walkment, és otthon valahol a budai hegyekben elmeséli a szüleinek, hogy a vidékiek tényleg büdös parasztok.
Ezzel szemben a csóka levette a fülest felém fordult és átszellemült arccal annyit mondott, annyit mondott: Bazzeg, a barátommal, Puchner Lacival mi éppen ilyen zenét akarunk játszani...

Sok minden történt a megvalósításig, de lényegében ott helyben meg lett alakulva a Mono zenekar, és egy mostanában hallgatag barátság Zolival, azaz Bogárral, aki az első találkozásunkkor belopta magát a szívembe, és az életmentő zene mellett ráadásként még egy barátot köszönhettem neki, Lacit.

Egy biztos, nélkülük nem bírtam volna ki a következő uszkve tíz évet a Műegyetemen.