When I push you're like a swinging door" Marie Hill
Mars bar music
1998-99
1998 és 2001 közti interregnumról kéne most beszámolnom - a Monó már a múlté, a majdani Mokka még nincs a láthatáron. Eseménydús időszak volt az életemben, befejeztem egy nyilvánvalóan nem az én képességeimhez szabott egyetemet, és középiskolai nagy szerelmemet hátrahagyva némi kalandozás után nekiláttam megalapozni egy akkor ígéretesnek tűnő házasságot.
Albérlőtársak és társnők, tanulmányutak és egyetemi kényszerpihenők kavarognak a fejemben, de szinte semmi maradandó zenei emlék. Pedig szinte sosem zenéltem annyira intenzíven, mint ebben az időszakban. Aki tudja, mit jelent a zenekari társkeresés kifejezés, tudja miről beszélek. Próbák bunkerekben és villákban, szépekkel és csúnyákkal, fiatalokkal és öregekkel, hangosan és halkan, trendiekkel és maradiakkal, abszolút kezdőkkel és profikkal, nagyképűekkel és szimpatikusakkal, csak az igaziakat nem találni sehol.
Ha korábban nem, addigra rá kellett volna ébrednem, miről szól számomra a zenélés: a barátságokról, és valljuk be, néha beteljesületlen, ezért igen tartós szerelmekről.
Első, képzeletbeli zenekarom a Cairo Blues Band dobosa, és képregényrajzoló társam, Lipták Laci, majd Csezó és Zelei mesterek, Nagy Zsolt és Molnár Attila nélkül alighanem egész másról szólt volna az életem, akkor és most. Öröknek hitt barátokkal zenéltem mindig, szenvedtem, amikor elveszítettem őket, és hozzájuk hasonló, meghatározó emberekkel próbáltam feltölteni az űrt – boldog voltam, ha megtaláltam őket.
98-ban ugyanarra a lakótelepre költöztem, ahol akkori lelki és zenei társaim, Bogár és Laci laktak. Bogár hamarosan elköltözött, miután szerelembe esett és összebútorozott egy búgó hangú énekeslánnyal, Krisztával, akit én fedeztem fel zenei kalandozásaim során. (Legalábbis számunkra, Kriszta addigra már maga mögött tudott egy lemezfelvételt egy holland válogatásalbumon) Lacival még gyakran találkoztunk, hosszúra nyúlt tanulmányai befejezésére koncentrált, nem akart már zenélni – egész más témáink voltak, amíg a múlton és a jövőn rágódva ültünk Bak sörünk mellett a Vadvirág presszóban.
Marie kevés meggyőződéssel, de hűségesen énekelte angolra fordított dalaimat, mezítlábas elektromos gitárom kiséretében, a fellépés minden reménye nélkül, amíg küldetése vissza nem szólította Ausztráliába . Búcsúzóul egy gyönyörű dalszöveggel ajándékozott meg, amit együtt zenésítettünk meg, Tétényi úti panel albérletemben. Ma is úgy érzem, ez az egyik legjobb dal, amit valaha írtam, mégsem játszottam el nyilvánosan azóta sem –Marie nélkül nem működik.
Utoljára akkor próbálkoztam vele, amikor nyolc évvel ezután meglátogatott, egy másik panellakásban, ahol már feleségemmel éltem, aki a kisfiammal volt terhes. Emlékszel arra a dalra, Marie, amit együtt írtunk? Marie nem emlékezett. Az nem létezik, nyolc éve szeretném veled eljátszani! Marie makacsul állította, hogy a cím nem mond neki semmit, és kicsit idegesen nevetve kérte, hogy ha lehet, ne játsszam el. Mégis eljátszottam: Marie zavarát látva jöttem csak rá, hogy a dalszöveg valójában nekem szólt.
