1999. szeptember 9., csütörtök

Garázsmenet VIII. -Mars Bar Music

When I push you're like a swinging door" Marie Hill

Mars bar music
1998-99

1998 és 2001 közöti interregnumról kéne most beszámolnom - a Monó már a múlté, a majdani Mokka még nincs a láthatáron. Eseménydús időszak volt az életemben, befejeztem egy nyilvánvalóan nem az én képességeimhez szabott egyetemet, és középiskolai nagy szerelmemet hátrahagyva némi kalandozás után nekiláttam megalapozni egy akkor ígéretesnek tűnő házasságot.

Albérlőtársak és társnők, tanulmányutak és egyetemi kényszerpihenők kavarognak a fejemben, de szinte semmi maradandó zenei emlék. Pedig szinte sosem zenéltem annyira intenzíven, mint ebben az időszakban. Aki tudja, mit jelent a zenekari társkeresés kifejezés, tudja miről beszélek. Próbák bunkerekben és villákban, szépekkel és csúnyákkal, fiatalokkal és öregekel, hangosan és halkan, trendiekkel és maradiakkal, abszolút kezdőkkel és profikkal, nagyképűekkel és szimpatikusakkal, csak az igaziakat nem találni sehol.

Ha korábban nem, addigra rá kellett volna ébrednem, miről szól számomra a zenélés: a barátságokról, és valljuk be, néha beteljesületlen, ezért igen tartós szerelmekről.

Első, képzeletbeli zenekarom a Cairo Blues Band dobosa, és képregényrajzoló társam, Lipták Laci, majd Csezó és Zelei mesterek, Nagy Zsolt és Molnár Attila nélkül alighanem egész másról szólt volna az életem, akkor és most. Öröknek hitt barátokkal zenéltam mindig, szenvedtem, amikor elveszítettem őket, és hozzájuk hasonló, meghatározó emberekkel próbáltam feltölteni az űrt – boldog voltam, ha megtaláltam őket.

98-ban ugyanarra a lakótelepre költöztem, ahol akkori lelki és zenei társaim, Bogár és Laci laktak. Bogár hamarosan elköltözött, miután szerelembe esett és összebútorozott egy búgó hangú énekeslánnyal, Krisztával, akit én fedeztem fel zenei kalandozásaim során. (Legalábbis számunkra, Kriszta addigra már maga mögött tudott egy lemezfelvételt egy holland válogatásalbumon) Lacival még gyakran találkoztunk, hosszúra nyúlt tanulmányai befejezésére koncentrált, nem akart már zenélni – egész más témáink voltak, amíg a múlton és a jövőn rágódva ültünk Bak sörünk mellett a Vadvirág presszóban.

Marie kevés meggyőződéssel, de hűségesen énekelte angolra fordított dalaimat, mezítlábas elektromos gitárom kiséretében, a fellépés minden reménye nélkül, amíg küldetése vissza nem szólította Ausztráliába . Búcsúzóul egy gyönyörű dalszöveggel ajándékozott meg, amit együtt zenésítettünk meg, Tétényi úti panel albérletemben. Ma is úgy érzem, ez az egyik legjobb dal, amit valaha írtam, mégsem játszottam el nyilvánosan azóta sem –Marie nélkül nem működik.

Utoljára akkor próbálkoztam vele, amikor nyolc évvel ezután meglátogatott, egy másik panellakásban, ahol már feleségemmel éltem, aki a kisfiammal volt terhes. Emlékszel arra a dalra, Marie, amit együtt írtunk? Marie nem emlékezett. Az nem létezik, nyolc éve szeretném veled eljátszani! Marie makacsul állította, hogy a cím nem mond neki semmit, és kicsit idegesen nevetve kérte, hogy ha lehet, ne játsszam el. Mégis eljátszottam: Marie zavarát látva jöttem csak rá, hogy a dalszöveg valójában nekem szólt.

1999. június 26., szombat

Garázsmenet VIII. - Post.mono

 "This could be the last time"  Rolling Stones

2000-ben diplomáztam. Bogárral és Krisztával, akik akkor már egy pár voltak, együtt mosolygunk a diplomaosztómon, de egyre kevesebbet zenéltünk együtt. A Mono utolsó formációja, már előző évben szétszéledt, Marie hazautazott. Nem maradt utána, más csak egy dal.  És a Post.mono.
Viktor és én éppen a Mono romjain építkeztünk, amikor Marie búcsúajándékként még bemutatott Nick Szentkutynak, a magyar származású ausztrál fok-rockernek. Viktor a Pesti Estben felfedezett még egy madagaszkári basszusgitárost, és mire észrevettük magunkat, már ott álltunk valami kültelki bálteremben és Nick dalait játszottuk négyen az elképedt rocker közönségnek.

Emlékeim szerint ez volt az egyetlen koncertünk, pedig meglehetősen sokat próbáltunk és veszekedtünk rémes helyeken. Nem voltam még felkészülve lelkileg, hogy mellékszereplő legyek egy projektben, Nick pedig annak ellenére, hogy másodgitárosnak jelentkezett, és még hangszere sem volt, elég gyorsan és határozottan átvette az irányítást, tapasztalatait tekintve ma már azt gondolom, teljes joggal.

Visszatekintve azt gondolom, annak ellenére hogy csak pár hónapot lehettünk együtt, elég hatékonyak voltunk. Nick 4  sávos szalagos magnóján 5 saját dalát rögzítettünk. igazi ausztrál rádió rockot. Én szolgáltattam a Stones-os recsegős ritmusgitárt, és a slide-os szólókat, ezen kívül sok közöm nem volt a produktumhoz, ezért különböző ego súrlódások miatt első koncertünket követően  már kevesebbet próbáltunk, inkább az elmaradt siker okait fejtegettük és eközben egymás játékát kritizáltuk.


Érdemes megemlíteni azonban a felvétel készítéseinek körülményeit. Ezt a Mono-korszakban megismert Peek stúdióban követtük el, ám a Peek műszaki apparátusának használata nélkül, Nick kőkori négysávos (szalagos!) magnóján, tehát full analóg felvételről beszélünk, ráadásul akkor még szerintem a Peeknek is analóg keverője volt, nem valami lopott samplitude-on bűvészkedtek, ahogy manapság szokás. (A jelenleg fellelhető felvétel valószínűleg ennek a cédé minőségbe lebutított változata.) A peek stúdió a korábbi Gamma Művek Fehérvári úti épületének pincéjében  helyezkedett el. Az épület felső szintjein étterem, konditerem, és biliárdszalon működött. A felvétel reggelén Viktorral és Myassal játszottunk a kocsmával kombinált biliárdteremben, amikor Nick megérkezett egy pozános lánnyal, Kucsner Mónival. Mónival ismertük egymást az egyetemről, még a Mono időkben ajánlatot tettem neki, hogy hajlandó lennék megengedni, hogy a zenekaromban pozanozzon néhány dalban. Azzal utasított el, hogy "Kösz de én profikkal játszom", ami akkor nagyon nagyképűnek tűnt, és a szívemre vettem. Később azonban megértettem, amikor a 95-ös Budapesti Rolling Stones koncert színpadán láttam feltűnni Mónit az előzenekar, a Takáts Tamás Dirty Blues Band fúvós szekciójában. Szóval Móni kétségkívül profikkal játszott, rutinos játékos volt, de mi nem voltunk profik, ráadásul Móni nem ismerte a dalokat, ezért nem sok köszönet volt a játékában.  Ezzel persze nem lett volna baj, a kidobott időt leszámítva, megtehettük volna, hogy egyszerűen nem használjuk fel, amit Mónitól felvettünk. Nicknek azonban volt egy zseniális ötlete: a puritán körülmények ellenére teljes értékű sztereó hangzást szeretett volna, ezért minden hangszert két sávra vett fel. Mivel azonban összesen négy sávunk volt, két sávot elfoglalt a dob és basszus, valamint Nick mankóként felvett gitárja, a maradék két sávra egyszerre rögzítette a pozant és az én gitározásomat. Az éneknek így már nem is maradt hely. azt utólag tervezte felénekelni, és természetesen odaveszett a sávonkénti felvétel értelme: semmilyen javításra nem maradt lehetőség.

Az én gitárom felvételét, ami így Móni pozanozása miatt teljesen használhatatlanná vált, végül a Tétényi úti albérletemben, a tizedik emeleten ismételtük meg. Itt már nem bíztam semmit a véletlenre, a hangzást az NDK ipar büszkesége, a 30 wattos Regent kombóm mellett a Rolandtól kölcsönkért csöves Digitech multieffekten kevertem ki magamnak. Olyan is lett.

Ezzel a felvétellel pályáztunk a Sziget Fesztivál fellépői közé. A zenekar felhőtlen önbizalommal várta az eredményt, én viszont már túl voltam több eredménytelen Sziget pályázaton, ezért eleve szkeptikus voltam, Nick viszont nagy pofára esésként élte meg az elutasítást, még az is felmerült benne, hogy talán le sem adtam a kazettát. Myas újabb kiküldetésbe készült, Viktor már a Stoned környékén sertepertélt, és Nick is tovább szeretett volna lépni - ez pedig a banda végét jelentette.

A puritán ötletből kifejlődött, mégis mérhetetlenül elbonyolított felvétel mindent elmond erről a projektről: Lehetett volna belőle egy akkori körülmények között érdekes, multinacionális banda, a magyar alternatív vonal fókuszán messze túlmutató horizonttal, ehelyett elsősorban a két frontember ego-harcának köszönhetően belegabalyodtunk egymás árnyékába és együtt hasra estünk benne. Ehhez képest elég hallgatható, tessék, itt van.

http://www.myspace.com/postmono