"Still they lead me back to the long winding road" Beatles
Lassan húsz éve zenélek és írok dalokat látszólag minden eredmény vagy a siker legapróbb jele nélkül. És mégis, ma is művelem ezt az eszköz, idő- és pénzigényes, fizikailag is fárasztó sportot számos hasonszőrű társammal együtt a zenekaron belül és kívül. Miközben 20 év alatt barátot, nőt, családot, iskolákat, lakásokat, munkahelyeket, káros és kellemes szenvedélyeket minden megrázkódtatás nélkül sikerült hátrahagynom, az itt leírt, fűtetlen ipari romépületekben, kültelki kocsmákban, és szerencsésebb napokon hangstúdiókban való értelmetlen küszködés eddig a legtartósabbnak bizonyult dolog az életemben. Ideje lenne megmagyaráznom olvasómnak, a bandámnak, vagy legalább magamnak hogy miért.
Miért és hogyan kezd el az ember zenélni? Az ének-zene tagozatnak vagy az iskolai kórusnak ehhez semmi köze. Ez úgy van, hogy egyszer csak azon kapod magad, hogy egyre inkább azokhoz a bozontos, mindenki által lesajnált alakokkal kezdesz szimpatizálni, akik szörnyű műbőrtokokat vonszolnak magukkal lógó orral és mindig egyedül, ismeretlen helyekre, miközben te az osztálytársaiddal bandába verődve nevetgélsz valami padon iskola után. Úgy érzed, ők tudnak valamit amit te nem, hiszen láthatóan nem érzik szükségét, hogy az osztálytársaik jó fejnek tartsák őket, elvannak enélkül is magukban, és pontosan ez az, amire vágysz.. De vajon mit tudhatnak? Megkezdődik a zenei kiképzés. Nézelődés a hangszerboltokban, a könyvespolcokon, otthon és könyvtárban, valamint az ilyen alakok alapos megfigyelése, egyre kisebb körökben.
A bátyám lemezei, meg a Rolling Stones könyve megfelelő, de egyúttal ijesztő segédanyagnak tűnnek. A legendás magyar rock kultúra az utolsókat rúgja. Moziban a Jancsó-féle Omega és Koltay-féle Illés film, majd Szörényi, alig 40-évesen búcsúzik a színpadtól és az akkori öntudatra ébredő harmincas értelmiség, az ún "nagy generáció" hangosan siratja és múlófélben lévő fiatalságát a korabeli médiában. Lassanként összeáll a kép: régen mindenki jó fej volt, tudták, milyen a jó zene, pedig nem volt Poptarisznya. A nők egyértelműen szebbek voltak, és kritikátlanul buktak mindenkire, aki gitározik. Ez elég meggyőzően hangzik, mivel a letűnt kor hősei jóval megjegyezhetőbb és karizmatikusabb figuráknak tűnnek, mint a Bravo poszterek buggyos rózsaszín gatyás, festett hajú fiataljai. Csak a zenéjük ne lenne olyan bonyolult, de azzal majd elboldogulunk, annyi szart hallgattunk már. De minél többet olvasunk és hallunk róluk, annál érthetőbbnek tűnnek, ránk nő a dolog, mint a trapper farmer meg a Tisza cipő, végül összeáll a kép - máris Rolling Stones lemezeket hallgatunk -12 évesen, ezzel önként közröhej tárgyává emelkedve a kortársak és szépkorú szülők szemében. Azaz megtettük a legfontosabb döntő lépést a kaszt felé.
Összeismerkedés az iskola egyetlen Beatles (ejtsd: Bitlisz) rajongójával, azaz a másik ufóval, ezzel a hatodik A-ban példátlan módon, egycsapásra egy NYOLCADIKOS barátra szert téve, aki viszont már sikeresen megvívta csatáit a mainstreammel - egyúttal sablont mutatva a következő nyolc év barátkozási szokásaihoz, hiszen eleven Rolling Stones rajongót kb 20 éves koromig nem is láttam. A gombafejűek zenéjét a mai napig nem sikerült megkedvelnem, mégis úgy alakult az életem, hogy mindig elkötelezett Beatles rajongókkal szimpatizáltam, akiknek egy jelentős hányada eközben egyúttal masszív Rolling Stones hívővé is vált. Ha nem egyenesen lemezkölcsönzési szándékkal iratkozott be köreimbe.
Közülük az első, nyolcadikos patrónusom, Csezó osztotta rám először a mai is játszott szerepet, amikor vagy negyven ének-zene tagozatos hegedűs és kóristalány, klarinétok, és legfőképpen és elsősorban az elektromos gitáron bazseváló Csezó, és basszusgitáros barátja, Olaj társaságában üthettem a zeneiskolai kölcsön dobszerkót a "Long and Winding road" című McCartney opusz nagyzenekari verziójában. Nem sokkal később már Csezó gimnáziumi zenekara, a Hairy Guys dobosa voltam, majd amikor rájöttek, hogy nincs saját dobfelszerelésem, zongoristának fogadtak. Feladatom a Sympathy for the Devil és a Honky Tonk Women elpötyögése lett volna, amit jól megoldottam, de a bonyolultabb Dire Straits futamokkal már nem tudtam megbirkózni. Na nem mintha zongorám lett volna, így amikor az első fellépés előtt nem sokkal Csezó zenekari nyomásra kidobott, szinte megkönnyebbülten sértődtem meg. De hiába, a sorsom akkor már eldőlt.
A Hairy Guys egyébként a legjobb zenekar volt, amit akkoriban ismertem.
Hogy ti is fel tudjátok mérni a kalibert, hozzáteszem, a Verseghy
gimnázium udvarán fellépő Hairy Guys "Cukros bácsik" nevű előzenekarában
olyan nevek tekertek akkoriban, mint Fehér Géza (Hobo Blues Band) vagy Fácán (Mystery Gang).
Csezó néhány dala a mai napig a fülemben cseng "nem tudja honnan jöttél, nem tudja mit akarsz, nem érdekli semmi, csak szeretkezni akaaar...s a csókjai ó, mint a tűz, mint a láng, ha nem tudnád őőő az őőrült lááány". Jó, a szöveg ellaposodik, de a dallamvezetés egy az egyben megfelel egy mostanában (22 évvel később!) divatos slágernek. Tudomásom szerint a katonaság félbetörte Csezó zenei munkásságát, azóta fizikus lett és több dalt nem írt, ahogyan Olaj sem. Én, a kirúgott vittem tovább a Hairy Guys lángját. Mégis úgy érzem alapvetően az ő félbemaradt munkássága indított el a dalszerzők rögös útján. Úgy éreztem, sok mindenben hasonlítunk, és ha ez így van, akkor nyilván dalt is tudok írni. De a bizonyításra még várni kellett.
