1987. április 20., hétfő

Garázsmenet I. - Beatkorszak

"Still they lead me back to the long winding road" Beatles



Most szólok, hogy ha készen van a felvétel, nem tombol tovább a grafonámiám ehelyt, amely úgyis csak prototípusnak indult - más, fontosabb bloggolni valóm lévén. Ez persze nem jelent feltétlenül befejezést semmilyen szempontból, nem kizárt, hogy a történetet folytatja a blog valamely más vállalkozó szellemű szerzője vagy szereplője. (Bár eddigi egyetlen szerzőtársam már szürke szamárként bolyong múló ifjúsága ködében)


Mégis itt egy pontot szükséges tenni - Zeneileg is nagykorú vagyok, hiszen lassan húsz éve zenélek és írok dalokat látszólag minden eredmény vagy a siker legapróbb jele nélkül. És mégis, ma is művelem ezt az eszköz, idő és pénzigényes, fizikailag is fárasztó sportot számos hasonszőrű társammal együtt a zenekaron belül és kívül. Miközben 20 év alatt barátot, nőt, családot, iskolákat, lakásokat, munkahelyeket, káros és kellemes szenvedélyeket minden megrázkódtatás nélkül sikerült hátrahagynom, az itt leírt, fűtetlen ipari romépületekben, kültelki kocsmákban, és szerencsésebb napokon hangstúdiókban való értelmetlen küszködés eddig a legtartósabbnak bizonyult dolog az életemben. ideje lenne megmagyaráznom 2-3 olvasómnak, a bandámnak, vagy legalább magamnak hogy miért.


Miért és hogyan kezd el az ember zenélni? Az ének-zene tagozatnak vagy az iskolai kórusnak ehhez semmi köze. Ez úgy van, hogy egyszer csak azon kapod magad, hogy egyre inkább azokhoz a bozontos, mindenki által lesajnált alakokkal kezdesz szimpatizálni, akik szörnyű műbőrtokokat vonszolnak magukkal lógó orral és mindig egyedül, ismeretlen helyekre, miközben te az osztáyltársaiddal bandába verődve nevetgélsz valami padon iskola után. Úgy érzed, ők tudnak valamit amit te nem, hiszen láthatóan nem érzik szükségét, hogy az osztálytársaik jófejnek tartsák őket, elvannak enélkül is magukban, és pontosan ez az, amire vágysz.. De vajon mit tudhatnak? Megkezdődik a zenei kiképzés. Nézelődés a hangszerboltokban, a könyvespolcokon, otthon és könyvtárban, valamint az ilyen alakok alapos megfigyelése, egyre kisebb körökben.

A bátyám lemezei, meg a Rolling Stones könyve megfelelő, de egyúttal ijesztő segédanyagnak tűnnek. A legendás magyar rock kultúra az utlsókat rúgja. Moziban az oOmega és Illés film, majd Szörényi, alig 40-évesen búcsúzik a színpadtól és az akkori öntudatra ébredő harmincas értelmiség, az ún "nagy generáció" hangosan siratja és múlófélben lévő fiatalságát a korabeli médiában. Lassanként összeáll a kép: régen mindenki jó fej volt, tudták, milyen a jó zene, pedig nem volt poptarisznya. A nők egyértelműen szebbek voltak, és kritikátlanul buktak mindenkire, aki gitározik. Ez elég meggyőzően hangzik, mivel a letűnt kor hősei jóval megjegyezhetőbb és karizmatikusabb figuráknak tűnnek, mint a Bravo poszterek rózsaszín ruhás, festett hajó fiataljai. Csak a zenéjük ne lenne olyan bonyolult, de azzal majd elboldogulunk, annyi szart hallgattunk már. De minél többet olvasunk és hallunk róluk, annál érthetőbbenk tűnnek, ránknől a dolog, mint a trapper farmer meg a tizsa cipő, végül összeáll a kép - máris Rolling Stones lemezeket hallgatunk -12 évesen, ezzel mönként közröhely tárgyává emelkedve a kortársak és szépkorú szülők szemében. Azaz megtettük a legfontosabb döntő lépést a kaszt felé.


Összeismerkedés az iskola egyetlen Beatles (ejtsd: Bitlisz) rajongójával, azaz a másik ufóval, ezzel a hatodik A-ban példátlan módon, egycsapásra egy NYOLCADIKOS barátra szert téve, aki viszont már sikeresen megvívta csatáit a mainstreammel - egyúttal sablont mutatva a következő nyolc év barátkozási és barátnőközési szokásaihoz, hiszen eleven rolling stones rajongót kb 20 éves koromig nem láttam. A gombafejűek zenéjét a mai napig nem sikerült megkedvelnem, mégis úgy alakult az életem, hogy mindig elkötelezett Beatles rajongókkal szimpatizáltam, akiknek egy jelentős hányada eközben egyúttal masszív Rolling Stones hívővé is vált. Ha nem egyenesen lemezkölcsönzési szándékkal iratkozott be köreimbe.

Közülük az első, nyolcadikos patrónusom, Csezó osztotta rám először a mai is játszott szerepet, amikor vagy negyven ének-zene tagozatos hegedűs és kóristalány, klarinétok, és legfőképpen és elsősorban az elektromos gitáron bazseváló Csezó, és basszusgitáros barátja, Olaj társaságában üthettem a zeneiskolai kölcsöndbszerkót a "long and winding road" című McCartney opusz nagyzenekari verziójában. Nem sokkal később már a Csezó band, a Hairy Guys dobosa voltam, majd amikor rájöttek, hogy nincs saját dobfelszerelésem, zongoristája lettem. Feladatom a Sympathy for the Devil és a Honky Tonk Women elpötyögése lett volna, amitjól megoldottam, de a bonyolultabb Dire Straits futamokkal már nem tudtam megbírkózni. Na nem mintha zongorám lett volna, így amikor az első fellépés előtt nem sokkal Csezó zenekari nyomásra kidobott, szinte megkönnyebbülten sértődtem meg. De hiába, a sorsom akkor már eldőlt.


(folyt köv.)